Az első, 1945. júliusi nukleáris kísérlet óta összesen 2476 atomrobbantást hajtottak végre a világon. Az 1996-os átfogó atomcsendegyezmény aláírása után – az 1998-as pakisztáni és indiai, valamint a későbbi észak-koreai teszteket leszámítva – hivatalosan már nem került sor újabb robbantásokra.
Egy 1993-as adat szerint világszerte 520 légköri nukleáris robbantást hajtottak végre. Ezek a detonációk látványukban teljesen eltérnek a felszíni atomrobbantások megszokott képétől, a klasszikus „gombafelhőtől”, amely során több tucat tonna izzó por emelkedik a magasba. A légköri nukleáris robbanás valójában egy hatalmas tűzgömb, amelynek fénylése akár több tíz percig is eltarthat.
A fenti fénykép az Egyesült Államok nevadai kísérleti telepén 1953. május 25-én végrehajtott tizedik nukleáris tesztet ábrázolja. A 15 kilotonnás, TNT-egyenértékű töltetet 159 méteres magasságban robbantották fel a levegőben.
Így néz ki egy légköri atomrobbantás videón:
Az amerikaiak nemcsak a szárazföldön, a föld alatt és a vízben hajtottak végre nukleáris kísérleteket, hanem a világűrben is. Az Egyesült Államok Starfish Prime nevű projektje az űrbéli körülmények között végbemenő nukleáris robbanások hatásait vizsgálta. Ez a teszt a Dominic-hadművelet keretében végrehajtott kísérletsorozat része volt, amelynek során összesen 36 légköri atomrobbantást végeztek 1962. április 25. és november 4. között.
1962. július 9-én egy 1,44 megatonnás termonukleáris töltetet juttattak 400 kilométeres magasságba egy Thor rakéta segítségével, majd a Csendes-óceánon található Johnston-atoll felett felrobbantották.
A robbanás okozta égboltfénylés gyakorlatilag az egész Csendes-óceán térségéből, még 7000 kilométeres távolságból is jól látható volt. A szemtanúk úgy írták le a jelenséget, mintha egy „új Nap” jelent volna meg, amely pillanatok alatt bevilágította az éjszakai eget. A robbanás helyszínétől 1500 kilométerre fekvő Hawaiin az elektromágneses impulzus mintegy 300 utcai lámpát tett tönkre, de rengeteg televízió, rádió és egyéb elektronikai berendezés is kiégett. A fénylést több mint 7 percen keresztül lehetett megfigyelni az égen.
A Honoluluból is jól megfigyelhető éjszakai fénylés
A termonukleáris robbanás a műholdakra is katasztrofális hatással volt. Az Explorer–14, a TRAAC, a Transit–4B és a szovjet Koszmosz–5 műholdakat az elektromágneses impulzus azonnal működésképtelenné tette.
Az amerikaiak azonban nem álltak meg itt. Miután a töltetek rakétával történő feljuttatása során számos kudarccal szembesültek, a Johnston-atoll felett, a világűrben további robbantásokat hajtottak végre a következő paraméterekkel:
- 1962. október 20. – Checkmate projekt: Egy 7 kilotonnás nukleáris töltet felrobbantása 147 kilométeres magasságban, amelyet egy XM-33 Strypi rakétával indítottak.
- 1962. október 26. – Bluegill Triple Prime projekt: Egy 410 kilotonnás nukleáris töltet felrobbantása 50 kilométeres magasságban. A robbanófejet (XW-50X1) egy Thor rakétával juttatták fel. A teszt során egy plazmagömb kialakulását és az ionoszféra komoly zavarait rögzítették.
- 1962. november 1. – Kingfish projekt: Egy 410 kilotonnás nukleáris töltet felrobbantása 97 kilométeres magasságban, szintén egy Thor rakéta és egy XW-50X1 robbanófej segítségével. A kísérlet során erőteljes ionoszférikus fénylést és jelentős zavarokat észleltek, miközben a rádiókapcsolat 3 órára teljesen megszakadt a Csendes-óceán térsége felett.
- 1962. november 4. – Tightrope projekt: Egy körülbelül 40 kilotonnás nukleáris töltet felrobbantása 21 kilométeres magasságban. Egy Nike Hercules rakétával és egy W31-es robbanófejjel indították azzal a céllal, hogy rakétaelhárító rendszereket teszteljenek. Ez volt az Egyesült Államok utolsó légköri atomkísérlete, ugyanis 1963-ban aláírták a nemzetközi szerződést a légköri, világűrbeli és víz alatti nukleáris fegyverkísérletek betiltásáról.
A világűrben végzett nukleáris kísérletek megmutatták, hogy ha egy 1 megatonnás nukleáris töltetet 400 kilométeres magasságban felrobbantanak, a következő drámai események mennek végbe:
- A robbanás középpontjától számított 2 kilométeres sugarú körben a röntgensugarak pillanatok alatt elpárologtatják egy célba vett rakéta burkolatát, miközben a neutronáramlás láncreakciót és a plutónium megolvadását idézi elő a robbanófejben.
- A hipocentrumtól mintegy 30 kilométeres távolságig a neutron- és gammasugárzás azonnal működésképtelenné teszi a műholdak félvezető rendszereit.
- Több száz kilométeres távolságban a behatoló sugárzás egyértelműen az űrhajósok halálát okozza.
- A Föld körüli pálya teljes térségében a robbanás egy gyors elektronokból álló, mesterséges sugárzási övezetet hoz létre (1 Gy/óra háttérsugárzással). Ez minden űrhajóst arra kényszerítene, hogy azonnal elhagyja a pályát.
- Egy 1 megatonnás űrbéli robbanás szabad szemmel történő észlelhetőségi távolsága éjszaka akár a 3,2 millió kilométert is elérheti.
- Ugyanezt a robbanást a röntgensugarak alapján a modern műszerek még 1,6 milliárd kilométerről is képesek lennének érzékelni.
Egyes összeesküvés-elméletek és ufókutatók szerint az ilyen tesztsorozatokat követően ugrásszerűen megnőtt az ufóészlelések száma világszerte. Szerintük az atomkísérletekkel vagy felkeltettük a figyelmét olyan földönkívülieknek, akiket korábban egyáltalán nem érdekelt a Föld, vagy azért érkeztek, mert aggódni kezdtek, hogy az emberiség túlságosan veszélyes fegyverekkel kezdett el játszani.
Ezeket a feltevéseket persze sokféleképpen lehet kezelni, mindenesetre az ufóhívők meg vannak győződve arról, hogy az idegenek folyamatosan szemmel tartanak minket. Sőt, abban is hisznek, hogy a legfelsőbb kormányzati körökkel titokban már felvették a kapcsolatot, hogy megakadályozzák egy globális nukleáris háború kirobbanását. Jogosan merül fel azonban a kérdés: ha így van, akkor miért engedték egyáltalán meg, hogy ilyen pusztító fegyvereket fejlesszünk?
A laposföld-hívők körében egy egészen más, de legalább ennyire hajmeresztő elmélet kering: szerintük a légi és űrbéli nukleáris kísérletek valós célja a Földet borító „búra” áttörése volt. Úgy vélik, a korai rakétaindítások során nyilvánvalóvá vált az amerikaiak számára, hogy a rakéták fizikai akadályba ütköznek, ezért az atomrobbantásokkal valójában a búra teherbírását akarták tesztelni, és arra keresték a választ, hogyan lehetne áttörni azt.
Akár hiszünk az összeesküvés-elméletekben, akár nem, az vitathatatlan, hogy nukleáris fegyvereket robbantani a világűrben elképesztően kockázatos vállalkozás, amely az egész bolygót veszélyezteti, és sokkal inkább egy globális öngyilkossági kísérletre hasonlít. Sőt, ha belegondolunk, sok esetben még a „békés célú”, például állítólagos szeizmikus kutatások érdekében végzett atomrobbantások létjogosultsága is erősen megkérdőjelezhető.
