Ez a történet arról szól, hogyan bukott el Európa legnagyobb dinasztiája, amely a világ felét uralta, és amelynek birtokain sosem nyugodott le a nap: nem ellenségei, hanem saját DNS-ének súlya alatt. Egy végzetes hibáról szól, amelyet állami rangra emeltek, s amelyben a szerelem – vagy annak hiánya – a biológiai túlélés kérdésévé vált.

Először tisztázzuk a fő kérdést: miért tették ezt? A válasz a 15. század cinikus, de zseniális politikai jelmondatában rejlik: „Háborúzzanak mások, te, boldog Ausztria, házasodj.”
A Habsburgok nem a csatatéren, hanem házasságok révén emelkedtek fel. A svájci Aargau kantonban álló, 10. századi Habsburg várától indulva a 16. századra, V. Károly idején már ők irányították Spanyolországot, Németalföldet, Ausztriát, a Német-római Birodalmat és az Újvilág gyarmatait. A titok egyszerű volt: nem hódítottak meg területeket, hanem örökölték azokat. Egy olyan korban, amikor a dinasztikus jogok jelentették az egyetlen „nemzetközi valutát”, luxus lett volna kisebb hercegségekkel kötött házasságok révén elaprózni őket. A Habsburgok stratégiája a genetikai „szuverenitás” teljes ellenőrzésévé vált. A nagybácsi feleségül vette az unokahúgát, az unokatestvér az unokatestvérét. A történészek találó kifejezésével élve ez a családon belüli „állományfenntartás” stratégiája volt. Ha a földeket nem lehet idegen nemzetségre hagyni, akkor a házasságokat is szigorúan a saját körön belül kell kötni. Ez két ág – a spanyol és az osztrák – kialakulásához vezetett, amelyek a legszorosabb endogám kapcsolatba kerültek egymással.

De hiba lenne mindent csak a területi pragmatizmusra fogni. A spanyol ágon óriási szerepet játszott a „vértisztaság” (Limpieza de sangre) vallási-misztikus koncepciója. A spanyol Habsburgok, akik a Reconquista, valamint a zsidók és muszlimok kiűzésének korában uralkodtak, ezt a tisztaságmániát a vallásról a genetikára helyezték át. Szemükben a burgundiai ház és a katolikus királyok kék vére annyira értékes szubsztancia volt, hogy más házak „egyszerű” hercegnőivel való keverése (még ha rangban egyenlők is voltak) szinte szentségtörésnek tűnt.
Ez az eugenika fordított programja volt. Ha a tenyésztők a legjobbakat keresztezve nemesítik a fajtát, akkor miért ne lehetne ezt megtenni az uralkodókkal is? Annyira az átlagemberek felett állónak tartották magukat, hogy a családon belüli házasságot nem hétköznapi értelemben vett vérfertőzésként, hanem az emberfeletti tulajdonságok megőrzéséhez szükséges intézkedésként élték meg.

Mihez vezetett ez? A tudományos irodalomban ezt „beltenyésztési depressziónak” nevezik. Az e témában készült legkiválóbb és legkönnyebben hozzáférhető tanulmányt 2009-ben publikálta a PLOS One folyóiratban egy spanyol genetikuscsoport Gonzalo Alvarez vezetésével. Kiszámolták a dinasztia beltenyésztési együtthatóját (F). Az eredmény sokkoló: a spanyol ág alapítójánál, Szép Fülöpnél az F-érték 0,025 volt, vagyis majdnem normális. A dinasztia végére, a „Megbabonázott” II. Károlynál elérte a 0,254-et.
Mit jelentenek ezek a számok? II. Károly beltenyésztési együtthatója magasabb volt, mint egy testvérpár vérfertőző kapcsolatából született gyermeké (0,25). Lényegében a genetikai állománya egy ilyen közeli rokonságból származó utódéval volt egyenértékű.

Ennek a degenerációnak a fenotípusos szimbóluma a híres „Habsburg-állkapocs” (súlyos prognathia) lett. Egy 2019-es, az Annals of Human Biology folyóiratban megjelent tanulmány (Roman Vilas professzor és munkatársai), amely 66 dinasztiatag portréját vizsgálta, közvetlen matematikai összefüggést tárt fel: minél magasabb volt az adott uralkodó beltenyésztési együtthatója, annál erősebb volt az arcdeformitása. Nem tudtak rendesen rágni és beszélni.
De az állkapocs csak a jéghegy látható része volt. A láthatatlan részt két genetikai „bomba” jelentette. Úgy tartják, hogy a családban rögzült a nemi hormonok termeléséért felelős gén hibája, valószínűleg az agyalapi mirigyet érintő mutáció. Ez „eunuchoid” testalkathoz vezetett. A zárt génállományban az átlagembereknél szunnyadó recesszív gének találkoztak egymással, és örökletes patológiák sokaságát váltották ki – az epilepsziától a hematuriáig.

Ennek a politikának az eredménye II. Károly spanyol király (1661–1700) lett. Az uralkodó klinikai képe, amelyet Millini pápai nuncius és az udvari orvosok tanúvallomásai alapján állítottak össze, megdöbbentő. 4 éves koráig nem tudott járni, 8 éves koráig beszélni. Hatalmas feje volt törékeny testéhez képest, az alsó állkapcsa pedig annyira előreállt, hogy a fogai nem értek össze, így nem tudta megrágni az ételt. A nyelve túl nagy volt (makroglosszia), a beszéde érthetetlen volt. Két házassága gyermektelen maradt. A boncolás „egy elsatnyult, szénfekete herét” mutatott ki.
II. Károly 1700-ban örökös nélkül halt meg. Halála – az ördögűzések ellenére is, hiszen a királyt ördögtől megszállottnak tartották, innen ered a „Megbabonázott” név – kirobbantotta a spanyol örökösödési háborút. A dinasztia, amely évszázadokon át halmozta a földeket, egy csapásra elvesztette Spanyolországot.

Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy az osztrák ág is gyakorolt közeli rokonsági házasságokat; ennek legismertebb példája Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc István házassága, akik unokatestvérek voltak. Náluk azonban nem volt olyan fanatikus bezárkózás, hogy kizárólag nagybácsik és unokahúgok házasodjanak egymással. Gyakrabban „frissítették a vért” olasz hercegekkel és német házakkal kötött házasságokkal. Ez késleltette a fizikai degenerációt, de egy másik jelenséghez vezetett: a pszichiátriai betegségekre – depresszióra és különcségre – való genetikai hajlam az osztrák ág névjegyévé vált egészen a 19. századig.

A Habsburgok története talán a legjobb példa arra, hogy a biológiát tagadó politikai számítás eleve kudarcra van ítélve. A hatalom megtartásának vágya – hogy ne „engedjék ki a családból” – oda vezetett, hogy a természet belülről pusztította el ezt a családot, és az uralkodók nagyságát egy beteg, tehetetlen, utolsó sarj tragédiájára redukálta.


