Az egyetlen ember a világon, aki megpróbált snowboardon lecsúszni az Everest csúcsáról. Marco Siffredi emlékére

A korábbi cikkekben már többször szóba került a neve, így épp itt volt az ideje, hogy részletesebben is írjak róla. Idén május 22-én lett volna 47 éves Marco Siffredi, a legendás extrém snowboardos. (Bár szinte lehetetlen őt ilyen „idősnek” elképzelni.) Már 24 éve nincs közöttünk...

Marco volt az első – és máig az egyetlen – ember, aki egyetlen folyamatos lecsúszással, snowboarddal jutott le a Mount Everest csúcsáról. Ekkor mindössze 22 éves volt.

A vakmerő srác 1979. május 22-én látta meg a napvilágot a franciaországi Chamonix-ban, egy hegyeket imádó családban. Nem is lehetett volna ez másképp: ezen a vidéken egyszerűen lehetetlen közömbösnek maradni a hegycsúcsok iránt.

Két testvére volt, egy Pierre nevű bátyja és egy Valérie nevű nővére. Édesapja, Philippe hegyi vezetőként dolgozott, a család pedig egy kempinget és egy vegyesboltot is üzemeltetett. A hegyek azonban kegyetlenek tudnak lenni: Pierre egy lavinaomlásban vesztette életét, amikor Marco még csak másfél éves volt.

A családi emlékezet szerint – amelyet Jeremy Evans a See You Tomorrow: The Disappearance of Snowboarder Marco Siffredi on Mount Everest című könyvében is részletesen felidéz – Marco édesanyja, Michèle gyerekkorában rengetegszer olvasta fel neki Antoine de Saint-Exupéry klasszikusát, A kis herceget. Marco sosem nőtt ki ebből a meséből: teljesen azonosult a főhőssel, sőt, a későbbi expedícióira is mindig magával vitt egy példányt, amit a magashegyi táborok magányában olvasgatott. Édesanyjának is sokszor mondogatta, hogy olyan szeretne lenni, mint a kis herceg.

Marco már egészen fiatalon síelni kezdett, majd 16 évesen, 1995-ben váltott snowboardra. A Mont Blanc lábánál felnőve folyamatosan karnyújtásnyira voltak tőle a legnehezebb útvonalak, és természetesen az egykori legendás, vakmerő lesiklások történeteit is jól ismerte. Hogy finanszírozni tudja a drága expedícióit, a családi kempingben és boltban dolgozott.

Marco hihetetlenül hamar kezdett el kiemelkedő eredményeket elérni. 1996 májusában, alig egy évvel azután, hogy először snowboardra állt, már lecsúszott a hírhedt Mallory-útvonalon, az Aiguille du Midi északi falán. Ez egy 1000 méteres szintkülönbségű pálya, ahol a lejtés meredeksége helyenként az 55 fokot is eléri, mindezt pedig éles sziklák között manőverezve kell teljesíteni.

Később, még ugyanebben a szezonban barátjával, Philippe Forte-tal közösen hajtották végre a történelem első snowboardos lecsúszását az Aiguille du Chardonnet csúcsáról. Két évvel később, 1998-ban Peruba utazott, ahol Forte és René Robert fotós kíséretében megmászta a 6032 méter magas Tocllaraju csúcsát – ahonnan természetesen szintén deszkával csúszott le.

1999 júniusában a húszéves Marco a történelem során másodikként – snowboarddal pedig a legelsőként – csúszott le az Aiguille Verte rettegett Nant Blanc lejtőjén. A pálya szintkülönbsége körülbelül 1000 méter, átlagos meredeksége 55 fokos, de egyes szakaszain a 60 fokot is eléri. Jean-Marc Boivin 1989-es, síléces ereszkedése óta senki sem mászta meg, és nem is csúszott le rajta.

1999 őszén Siffredi csatlakozott egy René Robert által vezetett francia expedícióhoz. Céljuk a tibeti határ közelében, a Jugal Himal hegyvonulatban magasodó Dorje Lhakpa (6966 m) megmászása volt.

A csapatot Marco Siffredi, Sandy Cochepain, Bertrand Delapierre, valamint három helyi segítőjük: Kami Tshering, Nima és Pemba serpák alkották. A nyugati gerincen haladva, több szakaszon fix köteleket kiépítve másztak felfelé, amikor október 18-ra virradó éjjel egy brutális viharba keveredtek.

Másnap – annak ellenére, hogy az 1-es tábor alatt több lavina is lezúdult – mindannyian épségben visszaértek az alaptáborba. A bázist ekkorra már kétméteres hóréteg temette maga alá, több sátruk pedig teljesen megsemmisült.

A nehézségek ellenére nem adták fel: október 28-án a csapat minden tagja felért a csúcsra, méghozzá oxigénpalack használata nélkül. A csúcsról Siffredi és Delapierre egészen az alaptáborig csúszott le snowboarddal.

A 2000-es évben Marco megmászta a bolíviai Huayna Potosí (6088 m) csúcsát, ahonnan szintén snowboarddal ereszkedett le.

2000 őszén csatlakozott Russell Brice Cso-Oju expedíciójához. Ez volt Siffredi első 8000 méter feletti hegycsúcsa. Szeptember 24-én pótlólagos oxigén nélkül érte el a legmagasabb pontot, majd Delapierre-rel az oldalán snowboardon csúsztak le az 1-es táborig – egészen elképesztő teljesítmény egy 21 éves sráctól!

2001 tavaszán Siffredi egy újabb, Russell Brice által vezetett expedícióhoz csatlakozott, ezúttal a Mount Everest északkeleti gerincén. A cél egyértelmű volt: feljutni a világ tetejére, majd snowboarddal visszacsúszni. Marco nagy álma volt, hogy a rendkívül meredek és veszélyes Hornbein-kuloáron ereszkedjen le, amelyet a legnehezebb útvonalnak tartott. A hóviszonyok azonban ezt akkor nem tették lehetővé, így a Norton-kuloár maradt az egyetlen esélye egy biztonságos, folyamatos lesiklásra.

A Norton-kuloár (más néven Nagy-kuloár) egy gigantikus, meredek, sziklákkal és jéggel borított hasadék a Mount Everest északi, tibeti oldalán. A csúcstól keletre indul, és mintegy 150 méterrel az alatt ér véget. Olyan közvetlen vonalvezetést biztosít, amellyel elkerülhető a szeles és kitett északkeleti gerinc, valamint annak hírhedt akadályai, mint például a Második Lépcső (Second Step).

Ezt az útvonalat először Edward Norton kísérelte meg megmászni 1924-ben. Oxigénpalack nélkül egészen 8573 méteres magasságig jutott. Bár a csúcsot végül nem érte el, a folyosót később róla nevezték el.

Reinhold Messner volt az, aki 1980-ban elsőként mászta meg sikeresen a kuloáron keresztül a csúcsot – ráadásul egyedül és pótlólagos oxigén nélkül. Később, 1984-ben az ausztrál Tim Macartney-Snape és Greg Mortimer egy még közvetlenebb útvonalat nyitott ugyanitt.

A Norton-kuloárhoz képest a szomszédos Hornbein-kuloár sokkal szűkebb és meredekebb. Szintén az északi falon található, valamivel nyugatabbra.

Tavaly egyébként Jim Morrison volt az, aki a történelemben először sikeresen lecsúszott a Hornbein-kuloáron – ő azonban sílécekkel teljesítette a kihívást.

Siffredi heteken át alaposan akklimatizálódott az északi oldalon: nyolcszor mászott fel az Északi-nyeregre (7000 m), és többször meglátogatta a 7500 méteren lévő 2-es tábort is. A csúcstámadás előestéjén, a 8300 méteres magasságban kiépített 4-es táborban ünnepelte meg a 22. születésnapját.

Május 23-án, hajnali 2 órakor indult el a 4-es táborból Lobsang Temba serpa kíséretében. Marco oxigénpalack segítségével mászott, és alig négy órával később már a csúcson állt. Aznap hatalmas volt a zsúfoltság a hegyen: a két oldalról összesen 89 ember érte el a csúcsot, ami akkoriban abszolút rekordnak számított.

A világ tetején türelmesen megvárta, amíg Lobsang felér a snowboardjával. Reggel 8 óra körül kezdte meg az ereszkedést a gerincen, ám a dolog korántsem indult zökkenőmentesen. Rögtön az első, technikás 150 méteren (egy sziklás, 45 fokos lejtőn) a brutális hideg miatt eltört az egyik kötése. Lobsang a helyszínen, egy egyszerű fogó segítségével drótozta meg Marco kötését. A rögtönzött javítás kibírta a terhelést, így a deszkás folytathatta a lecsúszást.

Körülbelül 8300 méteres magasságban Marco egy sziklafalhoz ért, ahol az eredeti tervek szerint kötéllel kellett volna leereszkednie. A szezon elején azonban szerencsére rengeteg hó esett, a szokatlanul vastag hótakaró pedig lehetővé tette számára, hogy megállás nélkül csússzon át az akadályon.

Marco ezután beereszkedett magába a kuloárba. Szlalomozott a 40 fokos lejtőkön, átküzdötte magát a jégtornyok és szerakok tengerén, majd jobbra kanyarodott az Északi-nyereg felé. Egy rövid pihenő után megtette az utolsó 600 méteres szakaszt is a Rongbuk-gleccseren lévő előretolt alaptáborig. A teljes ereszkedés – a világ legmagasabb pontjáról – mindössze két és fél órát vett igénybe.

Ezzel ez lett a Mount Everest csúcsáról indított első, hivatalosan dokumentált, folyamatos snowboardos lecsúszás. Egy nappal Siffredi előtt egy osztrák hegymászó, Stefan Gatt pótlólagos oxigén és serpák segítsége nélkül jutott fel a csúcsra. Ő is azt tervezte, hogy snowboarddal ereszkedik le a Norton-kuloáron, de a hegyen uralkodó viszonyok miatt végül lemondott erről.

2001 őszén Siffredi sikeresen megmászta a Sisapangmát, és innen is snowboarddal szeretett volna lejutni, ám az orkánerejű szél végül megakadályozta a csúszás befejezésében.

Marco 2002 kora őszén visszatért a Mount Everest északi oldalára. Csapatát Phurba Tashi, Pa Nuru és Da Tenzing serpák, valamint Olivier Besson alkotta. A snowboardos lecsúszáshoz ezúttal a hírhedt „Super Direct” útvonalat szemelte ki. Ez az északi fal egy rendkívül veszélyes szakasza, amely a szűk Hornbein-kuloárból indul, és egyenesen a Japán-kuloárba torkollik. Marco már régóta ezt a hajmeresztő vonalat tartotta élete legnagyobb kihívásának.

• Érdekesség, hogy 1980-ban Takashi Ozaki és Tsuneo Shigehiro japán hegymászók voltak az elsők, akik teljes egészében megmászták ezt az útvonalat (igaz, ők oxigénpalackot és fix köteleket is használtak). Később, 1986-ban a svájci Erhard Loretan és Jean Troillet már alpesi stílusban, oxigén nélkül jutottak fel a csúcsra, mindössze 39 óra alatt – a teljes útjuk oda-vissza pedig alig 41 órát vett igénybe az alaptábortól.

Siffredi és a három serpa az Északi-nyereg, majd az északkeleti gerinc felől közelítette meg a csúcsot. A csúcstámadás utolsó szakaszán – a viszonylag alacsonyan, 7700 méteren lévő 2-es táborból indulva – sokszor mellkasig érő hóban kellett utat törniük. A fagyási sérülések elkerülése érdekében pótlólagos oxigént használtak (összesen 22 palackot fogyasztottak el). Végül 2002. szeptember 8-án, délután 2 órakor elérték a hegy csúcsát. Sokat elmond a körülményekről, hogy abban a szezonban a Mount Everestre induló öt expedíció közül egyedül Siffrediék csapata tudott feljutni.

A csúcson ugyan derült volt az ég, de a mélyben sűrű felhőtakaró gomolygott, így Siffredinek várnia kellett, amíg némileg feltisztul az idő (erről Elizabeth Hawley, a Himalája legendás krónikása is beszámolt az American Alpine Journal hasábjain). Marco a csúcstámadás előtt még egy rögtönzött tábort is felállított a Japán-kuloár közelében, hogy lefelé jövet megpihenhessen benne. A serpák eközben gyalog, a normál útvonalon indultak visszafelé.

Trey Cook oknyomozó újságíró kutatásai szerint Siffredi teljesen kimerült, mire felért a csúcsra. Fő kísérője, Phurba Tashi serpa visszaemlékezése szerint Marco tört angolsággal mondogatta: „Fáradt... nagyon fáradt vagyok... túl sokat másztam...” Az időjárás eközben rohamosan romlani kezdett, sötét viharfelhők gyülekeztek, a serpák pedig szó szerint könyörögtek neki, hogy ne induljon el a snowboarddal a szakadék felé.

Nagyjából egyórás pihenő és egy friss oxigénpalack bekötése után azonban Siffredi hajthatatlannak bizonyult. Figyelmen kívül hagyva a serpák figyelmeztetését, délután három óra magasságában felcsatolta a deszkáját, és elindult a félelmetes Hornbein-kuloár felé.

A kavargó hó, a sűrű felhők és a viharos szél miatt a lefelé tartó serpák szinte azonnal szem elől tévesztették Marcót.

Lent, az előretolt alaptáborban Olivier Besson egy nagyteljesítményű távcsővel próbálta követni barátja útját. Egy ideig még látta a lefelé csúszó pontot, de 8600 méter alatt Marco végleg eltűnt a felhőkben. Amikor a három serpa este 10 órakor holtfáradtan beesett a 6400 méteren lévő előretolt alaptáborba, még nem tudták, hogy nagy a baj. Azt hitték, Siffredi már rég lent van.

Másnap a tábort bontó serpák az Északi-nyereg felé pillantottak, és megdöbbenve látták, hogy egy emberi alak hangtalanul siklik lefelé a lejtőn. Értetlenül álltak a dolog előtt, hiszen tudták, hogy senki más nem tartózkodik a hegyen. Amikor nem sokkal később odaértek a helyszínre, döbbenten látták, hogy a friss hóban sem snowboardnak, sem emberi lépteknek nincs semmilyen nyoma. Ekkor tudatosult bennük igazán: Marco nem élte túl a kalandot. Amit a hegyen láttak, az csupán a kimerültség okozta hallucináció... vagy egy kísértet volt.

„Kézenfekvő lenne a magyarázat, hogy Siffredi egyszerűen beleesett egy gleccserhasadékba. A bökkenő csak az, hogy ott, ahol a nyomai véget értek, nincsenek hasadékok. Senki sem tudja pontosan, mi történhetett vele azon a délutánon. Egyszerűen csak... eltűnt” – nyilatkozta később az esetről Elizabeth Hawley.

Egy másik, valószínűbb teória szerint a végletekig kimerült fiú a hóviharban leült egy pillanatra megpihenni, elaludt, és soha többé nem ébredt fel. Marco a csúcs elérésekor jó eséllyel már az akut hegyi betegség (ödéma) tüneteivel is küzdött, és a hipoxia miatt a döntéshozó képessége is csorbát szenvedhetett...

Marco Siffredi őrült tehetségével, kikezdhetetlen céltudatosságával és a hegycsúcsok iránti fanatikus rajongásával emelkedett ki a tömegből egy olyan korszakban, amikor a snowboardozás épp csak kezdett professzionális sportággá válni. Óriási utat járt be az alpesi lankáktól a Himalája legkeményebb, halálos lejtőiig, miközben a pénzt mindvégig a családi vállalkozásban végzett kemény munkával kereste meg rá.

A 2001-es, a Mount Everest Norton-kuloárján végrehajtott sikeres snowboardos lecsúszása a mai napig történelmi jelentőségű mérföldkő az extrém sportok világában. A rákövetkező évben tett, tragédiával végződő Hornbein-kísérlete pedig azóta is a vakmerőség és a határok feszegetésének szinonimája.

Ahogyan kedvenc könyvének főhőse, úgy Marco lényege is örökre változatlan marad. Ahogy Antoine de Saint-Exupéry írta A kis hercegben: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Emlékezzünk hát Marcóra úgy, ahogy megérdemli: egy életvidám, rendkívüli emberként, egy zseniális hegymászóként és egy olyan úttörőként, aki megmutatta, hogy a lehetetlen csupán egy szó a szótárban.

Köszönöm, hogy velem tartottatok, és végigolvastátok ezt a lenyűgöző történetet. Ha tetszett a cikk, osszátok meg a gondolataitokat kommentben!