Képzeld el, hogy két csillag évmilliókon át békésen táncol egymás körül, aztán az egyik hirtelen megdagad, és egészben lenyeli a másikat. Ez nem egy sci-fi regény nyitójelenete, hanem egy valós csillagászati megfigyelés, amelyet a szomszédos Androméda-galaxisban sikerült elcsípni. A kutatóknak a James Webb űrtávcső segítségével most először sikerült bizonyítaniuk, hogy egy csillag szó szerint egy másik óriáscsillag belsejében keringett éveken át, mielőtt a két égitest végleg eggyé vált volna
Amikor a tánc halálos öleléssé válik:
A világegyetemben a csillagok többsége nem magányosan él, mint a mi Napunk, hanem párokban. Ezek a kettőscsillagok szorosan egymás mellett keringenek, és amíg mindketten stabilak, semmi baj nem történik. A gondok akkor kezdődnek, amikor a nagyobb tömegű csillag kifogy az üzemanyagából.
Ilyenkor a csillag belső egyensúlya felborul, a külső gázrétegei pedig felfoghatatlan méretűre fúvódnak fel – vörös óriássá válik. Ha a társa elég közel kering hozzá, ez a kitáguló, izzó gázburok egyszerűen bekebelezi a kisebb csillagot. A csillagászok évtizedek óta sejtették, hogy létezik ez a folyamat, amelyet „közös burkú fázisnak” hívnak, de a csillagok sűrű gázrétegei eltakarták a drámát a távcsövek elől. Eddig
Hét év haláltusa a lángoló pokolban:
Az Androméda-galaxisban megfigyelt rendszerben az áldozat egy a Napunknál valamivel kisebb tömegű csillag volt. Amikor az óriáscsillag elnyelte, a kisebb égitest nem pusztult el azonnal. Ehelyett elképesztő sebességgel száguldott tovább az óriás sűrű, forró belsejében.
A környező gázok súrlódása azonban folyamatosan fékezte, mintha valaki víz alatt próbálna futni. Emiatt a benyelődött csillag pályája egyre szűkült, és spirál alakban zuhant befelé a gazdacsillag középpontja felé. Ez a haláltánc nagyjából hét éven keresztül tartott. A súrlódás közben akkora energia szabadult fel, hogy az óriáscsillag külső rétegei ledobódtak az űrbe, az egész rendszer pedig hirtelen vakítóan felfényesedett
A James Webb tette fel a pontot az i-reAmikor a két csillag magja végül összeütközött és összeolvadt, a robbanásszerű folyamat után egy hatalmas, lehűlő por- és gázfelhő maradt hátra. A hagyományos, látható fényben működő távcsövek számára a csillag szinte eltűnt a sűrű por mögött.
Itt lépett képbe a James Webb űrtávcső, amely az infravörös tartományban lát, vagyis képes átpillantani a porfelhőkön. A műszer mérései megmutatták a porburok alatt izzó, frissen egyesült csillag hőjét és kémiai összetételét, ami pontosan illett az elméleti számításokhoz.
Miért olyan nagy szó ez? Ez a felfedezés két hatalmas kérdésre is választ ad:
- Így születnek a legszélsőségesebb objektumok: A csillagászok sokáig nem értették, hogyan kerülhet két fekete lyuk vagy neutroncsillag olyan elképesztően közel egymáshoz, hogy végül összeütközzenek és gravitációs hullámokat keltsenek. Most már biztosan tudjuk, hogy ez a „csillag a csillagban” spirál húzza őket egymás mellé. [1]
- A saját Naprendszerünk jövőjét is látjuk benne: Bár a Napunknak nincs csillagtársa, körülbelül ötmilliárd év múlva ő is vörös óriássá fúvódik majd fel. Akkor pontosan ugyanez a sors vár a Merkúrra, a Vénuszra, és nagy valószínűséggel a Földre is: a Napunk külső rétegei elnyelik a belső bolygókat, amelyek a súrlódás miatt lassan belespiráloznak a csillagunk belsejébe.
Az Andromédában elkapott jelenet tehát nemcsak egy ritka kozmikus látványosság, hanem egy élő időgép is, amely megmutatja, hogyan alakulnak át a csillagrendszerek – és mi vár a saját otthonunkra a távoli jövőben.





