Egy tengeralattjáró az egyik legönállóbb, ugyanakkor leginkább elszigetelt hely a bolygónkon.
Amikor egy hajó harci bevetésre indul, a legénység szó szerint hetekre vagy hónapokra eltűnik a világból. A tengerészek napfény és friss levegő nélkül élnek, és egyszerűen esélyük sincs kimenni a szabadba. A fő kérdés, ami valószínűleg benned is felmerül: egyáltalán mennyi ideig maradhat egy tengeralattjáró a víz alatt anélkül, hogy a felszínre emelkedne?
A válasz elsősorban a hajó típusától függ. Az atom- és a dízelmeghajtású tengeralattjárók közötti különbség óriási. Míg az egyiknél a fő korlátozó tényező az élelem, a másiknál a levegő és az akkumulátorok töltöttsége jelenti a határt.
Miért maradhatnak az atomtengeralattjárók hónapokig a víz alatt?
Az atomreaktorok igazi forradalmat hoztak a tengeri hadviselésben. Megjelenésük előtt a tengeralattjárók gyakorlatilag csak „búvárhajók” voltak: egy darabig haladhattak a víz alatt, de rendszeresen a felszínre kellett jönniük, hogy feltöltsék az akkumulátorokat és friss levegőhöz jussanak.
Egy atomtengeralattjáró teljesen másképp épül fel. A reaktor hatalmas mennyiségű energiát termel, szinte mindenféle időbeli korlátozás nélkül. Ennek köszönhetően a fedélzeten folyamatosan működhetnek a következők:
- a légtisztító rendszerek;
- az oxigén-előállító berendezések;
- a tengervíz-sótalanítók;
- és a teljes géppark áramellátása.
Gyakorlatilag egy ilyen hajó műszakilag szinte bármeddig képes a víz alatt maradni. A reaktornak nincs szüksége légköri levegőre, a nukleáris fűtőanyag-készletet pedig évekre elegendő működésre tervezték. Éppen ezért a fő korlátot már nem az energia, hanem maga az emberi tényező jelenti.
Mi korlátozza a legénységet?
A legfőbb korlátozó tényező az élelem. Vizet és levegőt szinte a végtelenségig elő lehet állítani egy atomtengeralattjárón, de az ételt mindenképpen tárolni kell valahol.
A bevetés előtt a hajót szó szerint telezsúfolják élelmiszerrel. A készleteket még a folyosókon és az üres sarkokban is elhelyezik. A tengerészek visszaemlékezései szerint a küldetés elején olyan szűkös lehet a hely a dobozok és konténerek miatt, hogy alig lehet normálisan mozogni a fedélzeten.
Egy atomtengeralattjáró szabványos, önálló bevetése általában így alakul időben:
- 70–90 nap;
- néha 120 nap;
- kivételes esetekben pedig még ennél is jóval tovább.
A brit sajtó szerint például a HMS Vanguard brit atomtengeralattjáró az egyik küldetése során több mint 200 napot töltött a víz alatt. Ez még az atomflotta mércéjével mérve is extrém esetnek számít.
Miért viseli meg mindez pszichésen a legénységet?
Műszakilag tehát szinte bármeddig ki lehet bírni a víz alatt. Pszichésen viszont egészen más a helyzet. Képzeld el, hogy a legénység hónapokig nem látja:
- a napot;
- az eget;
- az utcákat;
- nem tapasztalja meg a mindennapi csendet;
- és nem találkozhat a szeretteivel.
A hajó belsejében folyamatos a gépek zaja, szűkek a terek, mesterséges a fény, és teljesen elvész a normális időérzék. Egyes tengeralattjárókon még nincs is mindenkinek saját, teljes értékű kabinja: a tengerészek felváltva, úgynevezett „melegágyas” rendszerben alszanak ugyanazokban az ágyakban.
A tengeralattjárósok gyakran mondják, hogy a legnehezebb nem maga a veszély, hanem a totális elszigeteltség. Különösen a hosszú harci bevetések során, amikor a külvilággal való kapcsolat a nullához konvergál.
Hogyan jutnak levegőhöz és vízhez a hajón?
Sokan azt hiszik, hogy egy tengeralattjárón idővel egyszerűen „elfogy” a levegő. Valójában a modern atomtengeralattjárók képesek oxigént előállítani, méghozzá közvetlenül a fedélzeten.
Ehhez a víz elektrolízisét hívják segítségül: az elektromos áram oxigénre és hidrogénre bontja a vizet, a kilélegzett szén-dioxidot pedig speciális szűrők és kémiai tisztítórendszerek távolítják el.
Az édesvizet szintén az óceánból nyerik ki speciális tengervíz-sótalanító berendezések segítségével.
Ennek köszönhetően a legénység túlélése nincs a felszínhez kötve. Pontosan ez teszi az atomtengeralattjárókat annyira veszélyessé és stratégiailag fontossá: hónapokig képesek láthatatlanok maradni a mélyben.
És mi a helyzet a dízelmeghajtású tengeralattjárókkal?
A dízel-elektromos hajók felépítése merőben más. Hagyományos akkumulátorokat használnak, amelyek a víz alatt fokozatosan lemerülnek. Az akkumulátorok újratöltéséhez általában a következőkre van szükség:
- a hajónak a felszínre kell emelkednie;
- vagy úgynevezett légzőcsővel (sznorkellel) kell a vízfelszín közelében haladnia, hogy friss levegőt szívjon be a dízelmotorok számára.
Éppen ezért egy klasszikus dízel tengeralattjáró lényegesen kevesebb ideig – általában csupán néhány napig – képes folyamatosan a víz alatt maradni.
A modern technológia persze ezt is forradalmasította. Néhány újabb, levegőtől független meghajtású (AIP) rendszerrel rendelkező hajó már hetekig is elkaristol a víz alatt anélkül, hogy a felszínre jönne. Ennek ellenére a folyamatos bevethetőség és önállóság tekintetében még mindig jócskán elmaradnak az atomtengeralattjáróktól.
Mi történik, ha a hajó egyáltalán nem jön a felszínre?
Minél tovább van a hajó a víz alatt, annál jobban elhasználódik a technika, a legénység pedig kimerül. Ilyenkor a következő tünetek jelentkeznek:
- krónikus fáradtság;
- alvászavarok;
- ingerlékenység;
- a személyes tér hiányából fakadó frusztráció;
- és a folyamatos pszichés feszültség.
Mindezek mellett még a legmodernebb hajókon is végesek az élelmiszer-, a gyógyszer- és a fogyóeszköz-készletek.
Éppen ezért a rekordhosszúságú, féléves bevetések sokkal inkább a haditengerészet képességeinek demonstrálását szolgálják, mintsem mindennapi gyakorlatot jelentenének.
Összegzés
Egy modern atomtengeralattjáró hónapokig tartózkodhat a víz alatt, és műszakilag szinte teljesen független a felszíntől. A fő korlátozó tényezőt nem a reaktor és a levegő, hanem a szűkös élelmiszerkészletek, a technika állapota és a legénység pszichológiai teherbíró képessége jelenti.
Normál körülmények között az atomtengeralattjárók körülbelül három hónapot töltenek egyhuzamban a víz alatt. Kivételes esetekben azonban ez az időtartam akár fél évig is elhúzódhat. A legénység számára ez már szinte olyan, mintha egy másik dimenzióban élnének: napfény, tágas terek és normális időérzék nélkül.
