9 rémisztő űrhajós-incidens, ami bizonyítja, hogy az űr nem embereknek való

Hátborzongató pillanatok az űrhajózás történetéből, amelyeknek soha többé nem szabadna megismétlődniük.

Van valami elképesztően magával ragadó a világűrben – egy olyan helyen, ahol a tudomány és az emberi bátorság folyamatosan a lehetőségek határait feszegeti.

Ám a csillagokon és a csillogó műholdakon túl az űrkutatásnak létezik egy olyan sötét oldala is, amiről nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem írnak a tankönyvek.

Ezek nem a hatalmas diadalokról és a sorsfordító felfedezésekről szóló történetek, hanem furcsa, megmagyarázhatatlan és olykor tényleg hátborzongató pillanatok, amelyeket hús-vér űrhajósok éltek át a végtelen semmiben.

Olyan történetek, amelyek örökre beléjük égtek, és olyan rejtélyes események, amelyekre a tudomány máig sem talált pontos magyarázatot.

Szóval felesleges szószaporítás helyett – merüljünk el az ismeretlenben!

2003-ban Kína egy elképesztő mérföldkövet ünnepelhetett: Jang Li-vej lett az első kínai tajkonauta (űrhajós), aki kijutott a világűrbe.

Ám ezen a történelmi küldetésen valami olyan dolog történt, ami még ezt a kiválóan felkészült és kiképzett űrhajóst is teljesen kibillentette a lelki egyensúlyából.

Miközben a Föld körüli pályán keringett, Jang egy váratlan hangra lett figyelmes – pontosan olyan volt, mintha valaki kintről, az űr vákuumából kopogtatott volna az űrhajó falán.

És nem is csak egyetlen tompa ütés volt, hanem egy szabályos, ritmikus kopogás, ami leginkább arra hasonlított, mint amikor valaki egy fakalapáccsal egy vasvödröt ütöget.

Az űrhajós megdöbbenve sietett az ablakhoz abban a reményben, hogy meglátja a furcsa zaj forrását, de a vastag üvegen túl csupán a végtelen, néma sötétség fogadta.

Miután épségben visszatért a Földre, Jang részletesen beszámolt az esetről a feletteseinek, és a mérnökök segítségével még reprodukálni is megpróbálta a hangot – ám a felkínált magyarázatok egyike sem tűnt igazán meggyőzőnek.

Egyes szakértők úgy vélték, hogy csupán a fém hőtágulás okozta deformációja adhatta ki a hangot, mások szerint pedig valószínűleg egy apró űrszemét csapódhatott a burkolatnak. Jang azonban a mai napig nem tudja, mi kopogtatott be hozzá.

Bár nem minden űrhajós tapasztal megmagyarázhatatlan vagy furcsa dolgokat odakint, Dr. Story Musgrave határozottan állítja: ő bizony találkozott ilyennel.

Mivel pályafutása során összesen hat űrrepülésen vett részt, egyáltalán nem az a típusú ember, akit könnyen meg lehetne ijeszteni vagy be lehetne csapni.

Két különböző küldetés során is mégis azt állította, hogy valami teljesen logikátlan és felfoghatatlan dolgot látott: egy nagyjából 2–2,5 méter hosszú, tekergőző, kígyószerű objektumot, ami az űrsiklón kívül sodródott a sötétben.

Mozgását nagyon simának és hullámzónak írta le – mintha a súlytalanságban úszna, miközben folyamatos, belső hullámok futnak végig az egész testén. A tárgy szó szerint élőnek tűnt az űrhajós számára – és olyan érzése volt, mintha az is figyelné őt.

Musgrave azóta sem kapott semmiféle megnyugtató magyarázatot a látottakra. Bár sokan élből kételkednek egy ilyen sci-fibe illő történetben, ne felejtsük el, hogy az egy tökéletesen feddhetetlen hírnevű, komoly tudós szájából hangzott el – ami még a legkeményebb szkeptikusokat is elgondolkodtatja.

A titokzatos lény (vagy tárgy) egyetlen radaron sem jelent meg, és soha senki más nem számolt be még csak hasonló észlelésről sem.

1981. május 5-én, a szovjet Szaljut–6 űrállomás fedélzetén Vlagyimir Kovaljonok kozmonauta olyasmit pillantott meg a parányi ablakon keresztül, ami a mai napig zavarba ejti.

Észrevett egy furcsa, ellipszis alakú tárgyat, amely az űrállomással teljesen párhuzamosan, azonos sebességgel repült.

Hirtelen a tárgy felvillant – egy szinte már vakító, ragyogó aranyló fénnyel.

Néhány másodperccel később mellette egy második, hatalmas villanás is történt, és a fényből egyszer csak két ragyogó, aranyszínű gömb emelkedett ki.

A gömbök egy darabig némán lebegtek, majd hirtelen sűrű, fehér füstté oszlottak. Ezután valamilyen furcsa, felhőszerű képződmény keletkezett a helyükön – ami aztán ugyanolyan gyorsan, nyomtalanul eltűnt.

Mindez pontosan abban a töredékmásodpercben történt, amikor az űrállomás belépett a Föld sötét árnyékába. A hirtelen jött vaksötétben a tárgyak nyomtalanul eltűntek.

Kovaljonok azóta sem látta őket soha többé, de az élmény élete végéig kísérteni fogja. Egyetlen űrkutatási tankönyv vagy korábbi tapasztalat sem tudta volna felkészíteni a kozmonautát egy ilyen találkozásra.

2001-ben az STS-98 misszió során Robert Curbeam űrhajós egy rendkívül kritikus és életveszélyes helyzetbe került egy teljesen rutinjellegűnek induló űrséta közben.

A kinti munkavégzés alatt egy meghibásodott tömlőcsatlakozó miatt hirtelen sűrű, mérgező, folyékony ammónia szabadult el, amely azonnal elborította és beszennyezte a szkafanderét.

Curbeam pontosan tudta, mennyire végzetes lehet ez: az ammónia ugyanis extrém módon mérgező, és ha a ruháján beviszi a zsilipen keresztül az űrállomás belsejébe, azzal az egész legénység azonnali halálát okozhatja.

Így hát nem maradt más választása: kint kellett maradnia a halálos vákuumban, és testével közvetlenül a perzselő napsugarak felé kellett fordulnia.

A terve rém egyszerű, ugyanakkor borzasztóan kockázatos volt: bízott benne, hogy a Nap kíméletlen heve egyszerűen elpárologtatja a ráfagyott ammóniát az űrruha felületéről.

Teljes 30 percen át aszalódott az űrben a tűző napon úgy, hogy közben fogalma sem volt, vajon beválik-e az improvizált életmentő manőver.

A vészmegoldás azonban működött: az ammónia idővel teljesen elpárolgott, ő pedig épségben és ami a legfontosabb, szennyeződésmentesen térhetett vissza a biztonságot nyújtó fedélzetre.

A Nemzetközi Űrállomás egyik legfeszültebb küldetése során Scott Parazynski űrhajós az emberes űrrepülés történetének egyik legveszélyesebb feladatával nézett farkasszemet.

Egy részlegesen elszakadt és összegabalyodott napelem súlyosan veszélyeztette az egész állomás energiaellátását és biztonságát. A NASA mérnökeinek három teljes napra volt szükségük a Földön ahhoz, hogy kidolgozzanak rá egy működőképes megoldást.

A terv végül az lett, hogy Scottot a robotkar végére erősítve messzebbre küldik a biztonságot jelentő zsilipkamrától, mint addig bárkit a történelemben.

Minden egyes másodperc kész orosz rulett volt – a feszültség alatt lévő, sérült panel egyetlen rossz mozdulatra szikrát vethetett volna, áramütést okozva az űrhajósnak, ami egyenesen végzetes következményekkel járt volna a vastag, de sérülékeny űrruhában.

Sebészi pontossággal, halálos nyugalommal és gyorsan kellett cselekednie. Scott azonban kötélből font idegekkel rendelkezett: minden nehézség ellenére hibátlanul megoldotta a feladatot, a napelemet megjavította, majd sértetlenül tért vissza az állomásra.

Bár ez az elképesztő, mozivászonra kívánkozó űrséta valamiért sosem kapott nagy visszhangot a nagyközönség előtt, a bajba jutott állomás legénysége számára szó szerint a túlélést jelentette.

2005-ben Leroy Chiao űrhajós már több hosszú hónapot lehúzott a Nemzetközi Űrállomás (ISS) fedélzetén, amikor egy újabb rutinszerű űrsétára indult.

Egy meghibásodott navigációs antenna szerelése közben azonban valami nagyon különöset vett észre: a semmiből felbukkant egy fordított pipa alakban formálódó, majd hatalmas sebességgel elsuhanó, sorba rendezett fénymintázat.

A furcsa jelenséget csak és kizárólag ő látta, mivel az űrsétán részt vevő társa pont a másik irányba nézett.

A földi irányítóközpont később azzal a meglehetősen suta magyarázattal állt elő, hogy a rejtélyes fények valószínűleg csak egy nagy teljesítményű halászhajó reflektorai lehettek.

De mégis hogyan lehetne tökéletesen, formációban elsuhanó fényeket látni az óceánról, több mint 400 kilométeres magasságból?

Chiao nem állt le vitatkozni, és a földönkívüli elméletek mellett sem kötelezte el magát. Ő egyszerűen csak tudta, hogy mit látott, de profihoz méltón lenyelte a dolgot és folytatta a munkát. A bizarr emlék azonban élete végéig élénken él benne.

1975-ben a NASA egyik egykori kommunikációs vezetője, Maurice Chatelain olyan megdöbbentő nyilatkozatot tett, amellyel hatalmas vihart kavart a tudományos közösségben.

Elmondása szerint az 1969-es, történelmi Apollo–11 holdra szállás során szándékos, kétperces megszakítás történt a tévés közvetítésben.

Hogy pontosan mi hangzott el és mit láttak az űrhajósok ebben a sorsdöntő 120 másodpercben, azóta is a legvadabb viták és találgatások tárgya.

Chatelain állítása szerint ugyanis az űrhajósok (Neil Armstrong és Buzz Aldrin) valami rendkívül váratlan dologra bukkantak: hatalmas, ismeretlen eredetű űrhajókat láttak felsorakozni egy közeli kráter peremén, amelyek csendben figyelték a Holdra lépő embereket.

A titkosított percek alatt állítólag megdöbbentő fényképek és pánikhangulatú hangfelvételek is készültek az incidensről – ám ezek természetesen soha a büdös életben nem kerültek nyilvánosságra.

A NASA hivatalosan soha, egyetlen szóval sem erősítette meg a történetet, és az érintett űrhajósok sem álltak ki mellette soha nyilvánosan (legalábbis életükben nem). De a pletyka elindult, az összeesküvés-elméletek pedig azóta is tartják magukat.

1963-ban a NASA egyik legkiválóbb és legtapasztaltabb űrhajósa, L. Gordon Cooper egy parányi Mercury-kapszulában (a Faith 7-ben) keringett magányosan a Föld körüli pályán.

Küldetése során minden a legnagyobb rendben, a tervek szerint haladt, egészen addig, amíg Ausztrália felett repülve valami nagyon furcsa anomáliát nem pillantott meg az ablakon túl.

Egy hatalmas, ragyogó zöld fénnyel pulzáló tárgy tűnt fel a semmiből, ami irdatlan sebességgel egyenesen az ő űrhajója felé közeledett.

Cooper azonnal és izgatottan jelentette az észlelést a Földnek, és – ami a legfélelmetesebb – a Muchea-i ausztrál radarállomások egyértelműen meg is erősítették a kapszula felé száguldó azonosítatlan tárgy fizikai jelenlétét!

Hogy végül mi volt az a rejtélyes zöld objektum, azt senki sem tudta megmondani. Bár a találkozást hivatalosan is dokumentálták, a NASA a landolás után hírzárlatot rendelt el. Cooper évtizedekkel később több interjúban is mesélt a találkozásról, szilárdan kiállva amellett, hogy egy idegen intelligencia járművét látta.

A hátborzongató zöld fény tehát ott volt, a radarok is látták, ahogy végighalad az égen – aztán ahogy jött, úgy nyomtalanul el is tűnt az űr sötétjében.

1969-ben, a legendás Apollo–10 küldetés során az amerikai űrhajósok a legutolsó éles teszteket végezték el a történelem első, emberes holdra szállása előtt.

Amikor azonban az űrhajójuk beért a Hold Földről sosem látható, sötét túloldalára – ahol minden földi rádiókapcsolat teljesen megszakadt velük –, váratlan, hátborzongató hang csendült fel a fejhallgatójukban.

A magas frekvenciájú, szintetizátorszerű sípolás, amit az asztronauták egymás közt csak „űrzenének” neveztek, csaknem egy teljes órán át tartott.

A szűk kabinban az űrhajósok teljesen lefagytak, döbbenten és nyugtalanul találgatták egymás között, hogy mi lehet a hang forrása. Amikor a különös zene egyszer csak elhallgatott, folytatták a küldetést – de ez az ijesztő egy óra örökre mély nyomot hagyott bennük, olyannyira, hogy el is akarták titkolni a parancsnokság elől, nehogy őrültnek higgyék őket.

Amikor a hangfelvételek 2008-ban végre nyilvánosságra kerültek, a NASA azzal védekezett, hogy valószínűleg csak a holdkomp és a parancsnoki modul kommunikációs rendszerei közötti mezei rádióinterferencia okozhatta a sípolást.

A sokat látott űrhajósokat, például Eugene Cernant (aki maga is hallotta az adást) azonban egyáltalán nem győzte meg ez a száraz hivatali magyarázat. Ami ott, a Hold sötét oldalán, a Földtől elzárva szólt a fülükbe, az számukra sosem lesz csupán egy puszta műszaki hiba.

A világűr végtelensége mindannyiunkat jelentéktelen porszerré zsugorít, és parányinak érezteti velünk magunkat.

Csendes, végtelen, sötét, és teljesen közömbös az emberiség létezése iránt. Mi azonban mégis rendületlenül és makacsul törekszünk felé – dollármilliárdokból építünk, rakétákat lövünk ki, és megállás nélkül kutatunk a sötétben –, abban a reményben, hogy egyszer majd rátalálunk odakint valami nálunk is sokkal nagyobbra.

Talán a végső bizonyítékra, amely igazolja, hogy nem vagyunk egyedül ebben az elképesztő univerzumban. Vagy talán egyszerűen csak a belső emberi vágy hajt minket, hogy folyamatosan átlépjük a saját, korlátozott lehetőségeink határait.