A Voyager–1 olyan messzire jutott, hogy egy rádiójelnek közel egy teljes napba telik eljutnia hozzá. Bár még 1977-ben indult, és túlélt több kormányt, a diszkókorszakot, illetve valószínűleg a lakásunk összes eddigi háztartási gépét is, a csillagközi sötétségből még mindig üzeneteket suttog a Földnek egy átlagos villanykörténél is kisebb teljesítményű adóval.
A következő „közeli” találkozására nagyjából 40 ezer évet kell várni. A szonda ekkor halad majd el a Gliese 445 nevű csillag mellett, ám még ekkor is mintegy másfél fényéves távolságban lesz tőle.
A villanykörte hazatelefonál
A Voyager–1 1977-es indulása óta egyszer sem állt meg, napjainkra pedig már több mint 25 milliárd kilométerre távolodott el a Földtől.
Ebbe belegondolni is félelmetes, de egy egyszerű rádiójel is több mint 23 órán át vánszorog, mire eléri a szondát.
A NASA számításai szerint a történelem során először, 2026. november 18-án a szonda eléri az egy fénynapnyi távolságot: ez azt jelenti, hogy egy egyszerű parancs kiküldése egy nap oda, a válasz megérkezése pedig egy nap vissza.
Az alábbi kép a Voyager híres búcsúfotója, amit mintegy végszóként készített, mielőtt elhagyta volna a Naprendszert. Látjátok azt a kis fehér pontot a felvétel közepén? Na, az ott a Földünk. A „Halványkék pötty” néven elhíresült felvételen az egész bolygónk mindössze 0,12 pixelt foglal el: csupán egy apró, halványkék szikra, amely a napsugárkévében elveszik a végtelen, fekete háttér előtt. A Voyager–1 mintegy 6 milliárd kilométeres távolságból készítette ezt a történelmi fotót 1990. február 14-én.
Gondoljunk bele: a szonda adójának teljesítménye mindössze 20 watt – még egy átlagos hűtőszekrény izzója is többet fogyaszt. A világűr sötét mélységéből érkező „suttogást” a NASA mélyűri hálózatának gigantikus, 70 méteres antennái fogják be.
A fedélzeten jelenleg már csak két tudományos műszer működik: egy magnetométer és egy plazmahullám-érzékelő. A többit az energiatakarékosság jegyében a mérnökök fokozatosan lekapcsolták, az utolsó részecskedetektor 2026 áprilisában állt le. Napelemekről itt már persze szó sem lehet: a szonda 2012-ben átlépte a heliopauzát (a napszélbuborék határát), és ebben a távolságban a mi Napunk is csak egy pici, fényes csillag a sok közül.
Mínusz négy watt évente
Az eszköz áramellátásáért egy plutónium-238-cal működő radioizotópos termoelektromos generátor felel, ami leegyszerűsítve egy nukleáris fűtőtestnek felel meg.
A plutónium azonban folyamatosan bomlik, ami miatt az eszköz minden évben nagyjából 4 wattnyi teljesítményt veszít. A mérnökök szinte már a fizika törvényeivel alkudoznak minden egyes működő műszer megmentéséért, ám idővel elkerülhetetlenné válik a lekapcsolásuk. A becslések szerint a 2030-as években az energia már a tudományos munkára sem lesz elég, valamikor ezt követően pedig a legendás szonda végleg elnémul.
Ekkor a Voyager azzá válik majd, ami legbelül valójában mindig is volt: egy 720 kilogrammos fémdarabbá, ami 17 kilométer másodpercenkénti sebességgel száguld a sötét űrben. Csak immár némán.
Az útirányán már sosem fog változtatni: a megmaradt, apró hajtóművekre sosem a repüléshez vagy az irányváltáshoz volt szükség, hanem pusztán ahhoz, hogy a szonda antennáját a Föld felé irányítsák. A csillagközi röppályát még 1980-ban határozta meg a Jupiter és a Szaturnusz gravitációja, és jelenleg a Kígyótartó csillagkép felé tart. Nem azért, mert konkrétan ott keresne valamit, hanem egész egyszerűen ebbe az irányba lökődött ki a bolygók hatására.
40 ezer év múlva a szonda nagyjából 1,6 fényévre halad el a Zsiráf csillagképben található Gliese 445 nevű vörös törpe mellett – ez a legközelebbi ismert randevú a szonda menetrendjében, és egyben ekkor kerül majd közelebb egy idegen csillaghoz, mint a sajátjához. Bár földi mércével mérve az 1,6 fényévnyi távolság (ami mintegy 15 billió kilométer) óriásinak tűnik, galaktikus léptékben számolva kifejezetten közelinek számít.
Maga a Gliese 445 is óriási sebességgel halad a Tejútrendszerben, és 40 évezred múlva egyszerűen úgy hozza az útjuk, hogy közel kerülnek egymáshoz a szondával. Itt nem lesz sem pályára állás, sem leszállás – a sebesség és a geometria ezt amúgy sem tenné lehetővé. A Voyager szimplán csak elsuhan a csillag mellett, és folytatja magányos útját, mint a galaxis mikroszkopikus méretű vándora.
A szonda oldalára egy aranylemezt is rögzítettek: egyfajta időkapszulaként ezen Bach művei, emberi nevetés, egy kisgyermek sírása és 55 különböző nyelven rögzített üdvözlet hallható (köztük egy magyar nyelvű is!).
A készítői körülbelül egymilliárd éves élettartammal számoltak, és ha addig a csillagközi por nem tesz benne végzetes kárt, a felvétel végtelenségig utazhat majd a galaxisban. Sőt, ki tudja... talán egyszer még meg is hallgatja majd valaki.
Mit fedezett fel a Voyager?
A Voyager-program szondái azonban nemcsak a végtelenbe való utazásuk miatt fontosak, rengeteg értékes tudással gazdagították a saját Naprendszerünkkel kapcsolatos ismereteinket is. Íme a legfontosabb felfedezéseik röviden:
Földön kívüli vulkánok
Az emberiség a történelem során ezeknek a felvételeknek hála láthatott először működő vulkánokat egy másik világon. A Jupiter Io nevű holdján olvadt kénből és gázokból álló, feltörő, hatalmas kilövelléseket figyeltek meg, ami bebizonyította, hogy a bolygók árapályerői képesek a teljes geológiai aktivitásig felhevíteni a körülöttük keringő égitesteket.
A Jupiter gyűrűi és az óriásbolygók rendszereinek összetettsége
A Voyager fedezte fel a Jupiter kifejezetten vékony, szinte teljesen láthatatlan gyűrűit, egyúttal bebizonyítva, hogy a kiterjedt és összetett gyűrűrendszer nem csupán a Szaturnusz kiváltsága. Ezek az újonnan felfedezett apró holdakkal együtt rávilágítottak arra, hogy az óriásbolygókra sokkal inkább egyfajta „mini-naprendszerekként” érdemes tekintenünk, nem pedig elszigetelt, magányos óriásokra.
Jeges világok a belső aktivitás nyomaival
Az Europa, a Ganymedes, az Enceladus és más jeges holdakról készített fotókon elsőként figyelhettünk meg geológiai hasadékokat, aktívan formálódó fiatal felszíneket, illetve a mélyben rejlő óceánokra utaló egyértelmű jeleket. Később pont ezek az adatok inspirálták a jövőbeli óceánvilágokhoz indított űrküldetéseket, és emelték a jégréteg alatti élet lehetőségét komoly tudományos koncepcióvá a puszta sci-fi fantáziálgatások sorából.
A helioszféra valódi alakja és határa
A Nap befolyási övezetének pereme felé száguldva a Voyager-szondák megmérték, hogy miként változik az út során a plazma sebessége és sűrűsége, hogy pontosan miként is áramlik a napszél, és milyen az, amikor ez találkozik és ütközik a csillagközi gázokkal. Az adatokból kiderült, hogy a helioszféránk nem egy tökéletes gömb, és még csak nem is egy hosszúkás „üstököscsóva”, hanem egy elképesztően összetett buborék, amelynek sűrű és forró peremén a Napunk szó szerint kifeszül a galaxis nyomásával szemben.
