Szinte minden, amit a világegyetemben látunk, egy hatalmas gázfelhőből sűrűsödött össze. Ez a felhő azonban nem volt teljesen homogén, bizonyos részei sűrűbbek voltak a többinél.
Maga a gáz is folyamatos mozgásban volt: egyes részei gyorsabban, mások lassabban áramlottak. Ez egy teljesen természetes eloszlás, amely tökéletesen beleillik az általános fizikai modellekbe.
A gravitáció alapvető törvényeiből adódóan a sűrűbb területek erősebben vonzották magukhoz a gázt. A beáramló anyag tovább növelte ezeknek a részeknek a sűrűségét, miközben a ritkább területekről gyakorlatilag elszívták az anyagot. Ez a megállíthatatlan folyamat egyre tömörebb csomók kialakulásához vezetett, amelyekből végül csillagok születtek, és beindult bennük a magfúzió. A frissen formálódott csillagok felragyogtak, sugárzási nyomásuk pedig valamennyire képes volt ellensúlyozni a gáz további gravitációs összeomlását.
Eközben a perdületmegmaradás törvénye felerősítette a gáz mozgásának apró egyenetlenségeit. A jelenség legismertebb példája a forgó műkorcsolyázó esete: ahogy a testéhez húzza a karjait, a forgása drasztikusan felgyorsul. Pontosan ez történt az összeroskadó gázfelhővel is. Ami kezdetben csupán egy gyenge, alig észrevehető sodródás volt valamilyen irányba, az hamarosan erőteljes, kozmikus örvényléssé alakult át.
Minden, amit ma magunk körül látunk, gravitációs sűrűsödés révén jött létre, a perdületmegmaradás pedig megállíthatatlan forgásra kényszerítette ezeket az anyagcsomókat.
Ezeket az óriási gázfelhőket ráadásul folyamatosan megzavarták a környezetükből érkező külső hatások is: szupernóva-robbanások lökéshullámai, intenzív sugárzások, turbulenciák és különféle gravitációs anomáliák.
A látszólag csekély, egyenetlen lökések mind-mind enyhe elmozdulást, sodródást idéztek elő a felhőben. Amikor aztán a gravitáció hatására az egész elkezdett összehúzódni, ezek az apró elmozdulások a perdületmegmaradás törvénye miatt hatalmasra nőttek. A jelenséget könnyű vizualizálni, ha elképzeljük azt a furcsa kis játékot, amit egy fizikaprofesszor szokott használni az előadásain.
Ahogy a játék sugara csökken, a forgása látványosan felgyorsul. Hajszálpontosan ugyanez történik a zsugorodó csillagközi ködfelhővel is. A sebes forgás végül egy hatalmas koronggá lapítja az anyagot: a közepén megszületik egy forgó csillag, a körülötte lévő peremanyagból pedig összeállnak a keringő bolygók.
Érdemes megjegyezni, hogy a világegyetemben teljesen mozdulatlan testek egyszerűen nem léteznek. Bár akadnak olyan égitestek, amelyek forgási vagy keringési ideje annyira hosszú, hogy az emberi ésszel szinte felfoghatatlan, a kozmikus mozgás ott is jelen van.
Minden forog, mert a világegyetem sosem volt tökéletesen szimmetrikus. A gravitáció a legapróbb elmozdulásokat is felerősítette, mígnem kialakult a ma megfigyelhető kozmikus körforgás. Tökéletesen mozdulatlan dolog pedig egyszerűen nem létezik.
