Egy 1977. augusztusi estén Ohio államban Jerry Ehman professzor egy erős, keskenysávú kozmikus rádiójelet rögzített, amely megfelelt a földönkívüli eredetű jelek jellemzőinek.
Akkoriban már létezett a SETI-projekt, amelynek célja a földönkívüli civilizációk keresése volt. Ez akkor még nem számított fősodornak, sokkal inkább lelkes kutatók munkája volt: egy fahangar, dróthálók és a „Big Ear” rádióteleszkóp. Ilyen körülmények között, a jelek kinyomtatott adatait átnézve bukkant Dr. Ehman arra a karaktersorozatra, amelytől kihagyott egyet a szíve. A jelerősséget mutató oszlopban számok követték egymást: 6, 7, majd egy ugrás a felfoghatatlan „U” értékre. A jelölési rendszerben betűket használtak a 9-es szintet meghaladó jelerősségre, az „U” pedig a háttérzajnál harmincszor erősebb intenzitást jelentett. Nyilvánvalóan ez nem valamiféle statisztikai kiugrás volt, hanem egy egyértelmű jel az éterben.
Ehman az érzelmeinek engedve az oszlop mellé egyetlen szót vetett piros tollal: „Wow!”. Ez a bejegyzés adott nevet annak a jelenségnek, amely immár fél évszázada a csillagászat legnagyobb rejtélye.
A jel pontosan 72 másodpercig tartott, és rendkívül keskeny frekvenciasávval rendelkezett. Összehasonlításképpen: a kozmikus zajok, a csillagok és a bolygók sugárzása általában széles spektrumban szóródik szét. A keskeny sáv mesterséges forrásra utal, egy olyan technológiai eszközre, amelyet kifejezetten egyetlen frekvenciára hangoltak.
A legfontosabb részlet azonban a frekvencia volt. A jelet 1420 MHz-es értéknél fogták. A rádiócsillagászat világában ez a frekvencia szentnek számít: ez a semleges hidrogén – a világegyetem leggyakoribb elemének – sugárzási frekvenciája. Fizikusok már 1959-ben felvetették, hogy a kapcsolatot kereső intelligens civilizációk pontosan ezen a „hidrogénhullámon”, mint egyetemes nyelven küldenének hívásokat, amelyet bárki megért, aki rádióteleszkóppal rendelkezik.
A jel az égbolt egy üres pontjából érkezett a Nyilas csillagkép felől. A közelben legalább száz fényéves távolságon belül egyetlen látható csillag sem volt. Nem hasonlított sem a tudomány által ismert kozmikus objektumokra, sem pedig a műholdak vagy repülőgépek által okozott interferenciára, hiszen azok jellegzetes, zajos mintát hagynak a rögzített adatokban.
A matematikai számítások még egy meglepő tényt feltártak: egy ekkora teljesítményű impulzus létrehozásához a forrásnak kolosszális energiával kellett rendelkeznie. Az 1977-es eset után a tudósok számtalan alkalommal irányították a távcsöveket pontosan ugyanarra a pontra, és több ezerszer is csak a csendet tapasztalták.
A legelegánsabb modern hipotézis szerint a forrás nem földönkívüli intelligencia lehetett, hanem egy hidrogénfelhő, amely valamilyen rendkívüli esemény – például magnetárok (óriási mágneses mezejű neutroncsillagok) vagy egy fekete lyuk kitörése – következtében beindította a kozmikus mézerhatást, milliószorosára erősítve a jelet. Ez azonban szintén csak feltevés, mivel egyetlen ismert hidrogénfelhő sem mutat hasonló viselkedést.
Az 1977-es Wow-jel megmutatta: ha nem vagyunk egyedül a világegyetemben, akkor a kozmikus szomszédaink vagy felfoghatatlanul messze vannak, vagy rendkívül hallgatagok.
