Meglepően gyakran kapok kérdéseket az olvasóktól a Föld rejtélyes ikertestvérével kapcsolatban. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a Nap túloldalán rejtőző Föld-hasonmás hipotézise egykor valóban komoly elméletnek számított a tudományban.
E hipotézis első ismert említései még az ókori görögöktől származnak. Egyes természetfilozófusok úgy vélték, hogy a „központi tűz” túloldalán egy Antikhthón (Antiföld) nevű bolygó kering. Ez az elképzelés ilyen vagy olyan formában egészen a 17. század végéig tartotta magát a tudósok körében. Ekkor azonban Isaac Newton felfedezte az egyetemes tömegvonzás törvényét, az erre épülő égi mechanikai számítások pedig azonnal kimutatták, hogy két bolygó egyszerűen nem osztozhat ugyanazon a pályán. Ezzel pedig végleg pontot tettek az Antiföld hipotézisének végére.
Ma az Antiföld leginkább a sci-fi irodalomban és a filmekben bukkan fel, amelyeknek persze semmi közük a valódi tudományhoz (ilyen például John Norman népszerű Gor-ciklusa). Az Antiföld gondolatát manapság az ufológusok is imádják: ők a Glória nevet adták ennek a képzeletbeli bolygónak, és irigylésre méltó buzgalommal költenek róla különféle hajmeresztő meséket.
A modern, bizonyítékokon alapuló tudomány szemszögéből nézve természetesen semmiféle Antiföld nem létezik. A Föld pályáján, a Nap pontosan ellentétes oldalán található térséget harmadik Lagrange-pontnak nevezik, és általában L3-mal jelölik. Bár ezt a pontot a Nap takarása miatt közvetlenül a Földről nem tudjuk megfigyelni, valójában nincs is szükségünk távcsövekre ahhoz, hogy biztosan tudjuk: nincs ott semmilyen nagy tömegű égitest.
Már bőven az űrkorszak kezdete előtt is egyértelműen cáfolható volt az Antiföld létezése, pusztán a Naprendszer többi bolygójára gyakorolt gravitációs hatása – pontosabban annak teljes hiánya – alapján. Ha a rejtőzködő bolygó valóban létezne, akkor az L3 pont közelében elhaladó többi égitest letérne a megszokott pályájáról. Ez különösen a Mars és a Vénusz esetében lenne látványos: az előbbi pályája közelebb húzódna a Naphoz, az utóbbié pedig éppen ellenkezőleg, megnyúlna, távolodva csillagunktól. A csillagászok azonban soha, semmi hasonlót nem figyeltek meg.
Napjainkban, az űrutazások korában ráadásul már közvetlenül is rálátunk az L3 pontra. 2007-ben a NASA STEREO űrszondái alaposan körbefotózták ezt a titokzatos térséget, és természetesen az égvilágon semmit sem találtak ott.
A csillagászati számítások szerint egyébként is bármely égitest pályája rendkívül instabil lenne az L3 pontban. Ha egy Föld méretű bolygót varázsütésre odahelyeznénk, az kozmikus léptékkel mérve pillanatok alatt elhagyná ezt a régiót: vagy kilökődne a Naprendszer külső peremére, vagy ami még rosszabb, összeütközne a mi Földünkkel.
Keringhet egyáltalán két bolygó ugyanazon a pályán?
Elméletileg stabil pályájuk csak azoknak az égitesteknek lehet, amelyek a Föld pályájának másik két kitüntetett pontjában, az L4-es és L5-ös Lagrange-pontokban keringenek. Ezek szintén a mi keringési síkunkon helyezkednek el, nagyjából 150 millió kilométerre tőlünk. Így a Nap, a Föld, valamint az L4 és L5 pontok két tökéletes, egyenlő oldalú háromszöget alkotnak, ahogyan az az alábbi ábrán is látható.
A fizikai törvényszerűségek alapján azonban az L4 és L5 pontokban tartózkodó objektumok csak akkor maradhatnak stabil pályán, ha tömegük legalább százszor kisebb a Földénél. Vagyis egy ilyen égitestnek még a mi Holdunknál is kisebbnek kellene lennie, így semmiképpen sem nevezhetnénk teljes értékű bolygónak (legfeljebb egy aszteroidának). Ráadásul ezek az L4 és L5 pontok folyamatosan a csillagászok látómezejében vannak, és pontosan tudjuk, hogy nincsenek ott rejtőzködő égitestek.
Két bolygó kizárólag egyetlen esetben keringhetne pontosan ugyanazon a pályán a Nap körül: ha párost alkotva, egy közös tömegközéppont körül keringenek. Egy ehhez hasonló mozgásra kiváló példa a Plútó–Charon rendszer. Bár a Charont a köznyelvben gyakran a Plútó holdjaként emlegetik, ez szakmailag pontatlan, ugyanis a közös tömegközéppont, amely körül mindketten keringenek, a Plútó felszínén kívül esik – így inkább kettős törpebolygó-rendszert alkotnak.
Ha azonban a Földnek tényleg lenne egy vele azonos méretű ikertestvére, amellyel egy közös tömegközéppont körül keringenének, mi nagy valószínűséggel meg sem születtünk volna. Egy ekkora tömegű kozmikus szomszéd gigantikus árapály-erői ugyanis több százszorosára, vagy akár ezerszeresére növelnék a földi szeizmikus és vulkáni aktivitást. Ennek következtében a bolygónk felszínét szinte állandóan izzó, olvadt láva borítaná, az óceánok pedig túlságosan forrók lennének az élethez, vagy már évmilliárdokkal ezelőtt elpárologtak volna a pokoli hőségben.
