2018. november 11-én az Air Astana légitársaság Embraer ERJ 190-100LR típusú repülőgépe éppen felszálláshoz készülődött a Lisszabon melletti Alverca légibázisról. A cél a kazahsztáni Asztana volt, egy minszki közbenső leszállással beiktatva.
A 2013-ban gyártott utasszállító Alvercában egy átfogó, tervezett karbantartáson esett át, így a személyzetre mindössze egy rutinjellegű átrepülési feladat várt volna.

A gépet kifejezetten tapasztalt személyzet irányította. Vjacseszlav Ausev kapitány mintegy hatezer repült órával rendelkezett, melynek jelentős részét pont Embraer ERJ-190-esen szerezte. Vele együtt dolgozott a pilótafülkében Bauirzsan Karasolakov első tiszt, akinek nagyjából 2700 repült órája szinte teljes egészében erre a típusra korlátozódott. Harmadik emberként a váltó első tiszt, Szergej Szokolov is jelen volt, aki több mint 3500 órát töltött már a levegőben, szintén túlnyomórészt ugyanezen a típuson.
Rajtuk kívül a fedélzeten tartózkodott még az Air Astana három mérnöke is, akik utasként tartottak hazafelé Kazahsztánba.

Közvetlenül a felszállás után, ráadásul kifejezetten barátságtalan időjárási viszonyok közepette a személyzet azonnal észlelte, hogy valami nagyon nem stimmel: a gép rendellenesen reagált a kormánymozdulatokra. Hirtelen, erőteljes dőlések kezdődtek hol az egyik, hol a másik irányba. A robotpilóta bekapcsolása teljesen hatástalannak bizonyult. A pilóták alig bírtak a vasmadárral, és csak elképesztő fizikai erő kifejtésével, a botkormányba kapaszkodva tudták némileg mérsékelni az életveszélyes kilengéseket.
Azonnal vészhelyzetet jelentettek, miközben kétségbeesetten próbálták kideríteni a heves bedőlések okát. A legfélelmetesebb az egészben az volt, hogy a fedélzeti számítógép semmiféle műszaki hibát nem jelzett. A kijelzőkön kizárólag a rendellenes repülési helyzetre figyelmeztető üzenetek és a robotpilóta leállásáról szóló értesítések villogtak. A személyzet azonnal kényszerleszállási engedélyt kért Alvercában.
A helyzet azonban percről percre drámaibbá vált. A visszatérésre tett minden egyes manőverkísérlet hirtelen és durva dőlésbe vitte a gépet, amely vészesen veszíteni kezdett a magasságából. A személyzet arra gyanakodott, hogy az irányíthatatlanság talán a fedélzeti számítógépek nemrég történt cseréjére vezethető vissza. Hogy kiiktassák a gép automatikáját, átváltottak közvetlen vezérlési üzemmódra (direct law), amely teljesen megkerüli a számítógépes rendszereket. Megdöbbenésükre ez sem segített.
A gép egyszerűen képtelen volt a repülőtér felé fordulni, és teljesen kiszámíthatatlanul reagált minden kormánymozdulatra. Többször is szinte teljesen kicsúszott az irányítás alól: egy alkalommal félorsót végrehajtva háthelyzetbe fordult, majd meredek zuhanórepülésbe kezdett. A gravitációs túlterhelés (G-erő) rohamosan nőtt, a sárkányszerkezetet érő stressz pedig kritikus szintet ért el. A kapitány, felismerve a helyzet elkeserítő súlyosságát, úgy döntött, hogy megkíméli Lisszabon és a környékbeli települések gyanútlan lakosságát a legrosszabbtól: az óceán felé vették az irányt, és lélekben elkezdtek felkészülni a nyílt vízi kényszerleszállásra.

A jobb kezelhetőség reményében a kapitány ösztönösen kiengedte a fékszárnyakat. A lépés eleinte bevált, a gép végre emelkedni kezdett, és mintegy harminc perccel a felszállás után sikeresen elérték az 5200 méteres magasságot. Ám ekkor a rémálom újraindult: a repülő váratlanul ismét bedőlt, és elképesztő tempóban veszíteni kezdett a magasságából. A zuhanás szó szerint katasztrofális mértéket öltött. A pilótáknak a hajtóművek csúcsra járatásával csak az utolsó utáni pillanatban sikerült kivenniük a gépet a halálos zuhanásból. A manőver közben fellépő extrém túlterhelés azonban már azzal fenyegetett, hogy a repülőgép a levegőben darabokra szakad. A fedélzeten ülők vérfagyasztó módon, tisztán hallották a géptörzs fém elemeinek fájdalmas recsegését és ropogását.
A személyzet emberfeletti küzdelemmel ismét emelkedésre bírta az Embraert, ám az óceán felé tartó irányt továbbra sem sikerült felvenniük. Ekkor, a földi karbantartási munkák listáját lázasan átgondolva hirtelen megvilágosodtak: rájöttek, hogy a csűrők – vagyis a szárny azon mozgó felületei, amelyek a gép dőléséért felelnek – hibásan lettek bekötve, és a botkormány mozdulataival pont ellentétes irányban térnek ki! Magyarul: amikor a pilóták jobbra akarták dönteni a gépet, az balra dőlt, és fordítva. A hajmeresztő feltevést az utastérben utazó egyik műszaki mérnök is megerősítette, miután kinézett az ablakon, és vizuálisan leellenőrizte a csűrők paradox mozgását.

A hiba okának felismerése jelentette a fordulópontot. A pilóták elkezdték szándékosan „fordítva” irányítani a gépet: a kormánymozdulatokat tükrözve próbálták korrigálni a dőléseket. Bár ez a reflexekkel teljesen ellentétes, óriási mentális koncentrációt igénylő feladat volt, a módszer bevált, és részben visszanyerték az uralmat a roncsolódott gép felett. Ezután kelet felé vették az irányt a kedvezőbb időjárás reményében. Új kényszerleszállási helyszínként a bejai légibázist szemelték ki, ahol végre megfelelő látási viszonyok fogadták őket.
Miután a hősies személyzet nagyjából képessé vált tartani a magasságot és az irányt, a Monte Real-i légibázisról azonnal riasztott két portugál F–16-os vadászgép is csatlakozott hozzájuk. A vadászgépek egészen a bejai légibázisig kísérték a sérült, bicegő utasszállítót, és vizuális segítséget nyújtottak a pilótáknak az irány tartásában.
Két idegőrlő, de sikertelen megközelítés után a váltó első tiszt vette át a botkormányt, mivel a kapitány és az első tiszt ekkorra már fizikailag és mentálisan is teljesen kimerült a gép megzabolázásáért vívott küzdelemben. A harmadik pilóta friss erejének köszönhetően a következő kísérletre végre sikerült letenni a gépet. Mivel a tökéletes siklópályát az irányítási nehézségek miatt nem tudták pontosan tartani, a leszállás végül nem a kijelölt futópályán, hanem az azzal párhuzamosan futó gurulóúton történt meg.
A csodával határos módon a fedélzeten mindenki élve megúszta az esetet, mindössze az egyik utas szenvedett egy kisebb lábsérülést. A drámai leszállást az egyik kísérő F–16-os vadászgép pilótája videóra is vette:
Amikor a földet érés után átvizsgálták az Embraert, a törzs burkolatán szabad szemmel is jól látható deformációkat, a fémlemezeken durva hullámosodást találtak, a szárnyak belépőélei pedig szabályosan behorpadtak. Mindez a zuhanások és a kemény korrekciók során fellépő brutális túlterhelés egyenes következménye volt. Bár a gép szerkezete hősiesen kitartott és nem szakadt szét a levegőben, a keletkezett súlyos szerkezeti károk miatt a portugál hatóságok az esetet hivatalosan is légi szerencsétlenségnek minősítették.
A későbbi átfogó vizsgálat hamar fényt derített a hajmeresztő hiba okára. A repülőgép több mint egy hónapig vesztegelt Portugáliában a csűrőkormányok vezérlőkábeleinek tervezett cseréje miatt. Mivel a csigákban korábban megnövekedett súrlódást tapasztaltak, a huzalok a kelleténél gyorsabban koptak, így a gyártó elrendelte azok cseréjét egy kisebb súrlódású változatra, valamint a komplett kábelrendszer felújítását. A karbantartási munka két szakaszban zajlott: először a feszítőrendszert cserélték ki (ekkor még a régi huzalok megtartása mellett), majd új szénacél kábeleket fűztek be és kentek le.
Az első fázisban a szerelők kiszerelték a régi kábeleket és kicserélték a csigákat, de a tapasztalatlanságuk, valamint a gyárilag pontatlan utasítások miatt egyszerűen fordítva fűzték vissza a huzalokat. Amikor a második fázisban az új kábeleket is beszerelték, senkinek nem tűnt fel, hogy a vonalvezetés már az elején is hibás volt. Bár a technikusok a munka végeztével szemrevételezéssel leellenőrizték, hogy a csűrők reagálnak-e a botkormányra, a legfontosabb apróság felett szemet hunytak: nem vették észre, hogy az elmozdulás iránya pont ellentétes a kívánttal.

A slusszpoén (vagy inkább a tragédia előszele) azonban csak ezután következett: a karbantartás utáni teszteken a pilótafülkében folyamatosan vészjelzés világított, amely a vezérlőrendszer hibája miatt repülésre alkalmatlannak minősítette a gépet. A hibakeresés szinte a felszállás pillanatáig tartott, ám a szerelők egyszerűen nem találták a probléma gyökerét. Ahelyett, hogy tovább kutattak volna, egészen elképesztő „megoldást” választottak: fogták magukat, és kicserélték a gép négy fedélzeti számítógépét! Mivel az új egységek memóriájában értelemszerűen nem szerepelt korábbi hibaüzenet, a vészjelzés azonnal eltűnt, a repülőgép pedig gond nélkül megkapta a felszállási engedélyt az utolsó, majdnem végzetes útjára.
A baleset közvetlen okaként a hivatalos jelentés egyértelműen a csűrők vezérlőkábeleinek téves, fordított bekötését nevezte meg. Komoly felelősség terhelte a hanyag karbantartókat, de a felszállás előtt a pilóták is mulasztottak, amiért nem ellenőrizték elég alaposan a rendszereket. Az eset hozzájáruló tényezőjeként a nyomozás során megállapították az Embraer gyártói karbantartási dokumentációjának és a kábelvezetési utasításainak kétértelműségét és pontatlanságát is.
A P4-KCJ lajstromjelű Embraer ERJ 190-100LR a hajmeresztő manőverek során olyan brutális szerkezeti károkat szenvedett, hogy a vizsgálatok után azonnal javíthatatlannak minősítették. A gépet végleg kivonták a forgalomból, majd nem sokkal később fémhulladékként az egészet feldarabolták. A személyzet elképesztő lélekjelenléte azonban bebizonyította, hogy a lehetetlen helyzetekből is van kiút.


