1989. szeptember 3-án a brazil VARIG légitársaság Boeing 737-241 típusú repülőgépe egy rutinszerű, Marabá és Belém közötti belföldi járatra készült. A fedélzeten összesen 54 ember tartózkodott: 48 utas és a 6 fős személyzet.
A két brazil város közötti távolság mindössze 450 kilométer, így a repülés egy alig 50 perces, gyors ugrásnak ígérkezett. A repülési tervben az irány „0270” formában szerepelt, amit a kapitány 270 fokként értelmezett, majd gépiesen be is táplált a fedélzeti számítógépbe. A gép 17:35-kor emelkedett a magasba a marabái repülőtérről, majd miután elérte a 8850 méteres utazómagasságot, a 270 fokos irányt követve hajszálpontosan nyugat felé vette az irányt.
A régebbi típusú Boeing 737-200-as navigációs berendezése még nem tudta hajszálpontosan megmutatni a repülőgép valós helyzetét. Az utastérben azonban ült valaki, aki már számtalanszor megtette a Marabá–Belém távot, és gyorsan kiszúrta, hogy valami nem stimmel. Furcsállta, hogy a lemenő napot a gép orra előtt látja, holott a korábbi utakon mindig a bal oldalon sütött be. Azonnal szólt a légiutas-kísérőnek, aki be is vitte az információt a pilótafülkébe, de a személyzet egyszerűen elengedte a füle mellett a megjegyzést. Egy elterjedt feltételezés szerint a pilóták ekkor már a repülőgép rádióján egy izgalmas Brazília–Chile focimeccs közvetítését hallgatták, így eszük ágában sem volt a tájékozódással bajlódni.
A következő gyanús jel 23 perccel a felszállás után jelentkezett. A papírforma szerint ekkor még nagyjából 165 kilométerre kellett volna lenniük Belémtől. A személyzet megpróbált rácsatlakozni a belémi irányításra, de egyik frekvencián sem jártak sikerrel. A rádiókapcsolatot végül csak egy másik, a közelben haladó Boeing segítségével tudták összehozni, ami reléállomásként közvetített köztük és a torony között. A pilóták engedélyt kértek a süllyedés megkezdésére, mivel úgy számolták, már elég közel járnak a célhoz. Az irányító meg is adta az engedélyt a 6100 méteres magasság felvételére.
Amikor a megtett távolság alapján már rég Belém felett kellett volna lenniük, a kapitány valamiért arra a következtetésre jutott, hogy véletlenül túlszaladtak a városon, ezért egyszerűen visszafordította a gépet. Közvetlen rádiókapcsolat továbbra sem volt, de a másik repülőgépen keresztül kiharcoltak maguknak egy újabb süllyedési engedélyt, ezúttal 1200 méterre. Amikor elérték a 3050 méteres magasságot, a kapitány jobbra, dél felé fordította a gépet, majd beállt az 1200 méteres magasságra, amit aztán jó 1 óra 14 percen keresztül tartott is.
A felszállás óta már több mint 2 óra telt el, de az 50 percesre tervezett út végcélja, Belém még mindig sehol sem volt. A pilótákban ekkor fagyott meg a vér: rájöttek, hogy a felszállás óta teljesen rossz irányba repülnek. Kétségbeesésükben 2600 méterre emelkedtek, hátha meglátnak valami ismerős tereptárgyat. Nem sokkal később azonban bekövetkezett a legrosszabb: az üzemanyag utolsó cseppjei is elfogytak, így előbb a bal, majd két perccel később a jobb oldali hajtómű is leállt. Ráadásul addigra teljesen besötétedett, így a dzsungel felett a vizuális tájékozódás is lehetetlenné vált. A vaksötétben zuhanó gép személyzete még gyorsan felvette a kapcsolatot a környéken lévő járatokkal, és leadtak egy utolsó vészjelzést.
Három órával és tíz perccel a felszállás után a hatalmas Boeing 737-es a vaksötét amazóniai őserdő fái közé csapódott. A kényszerleszállás rendkívül brutális volt: a fákkal való ütközés erejétől az utasülések sorra szakadtak ki a padlóból, súlyos sérüléseket okozva az utasoknak. Egy ember, aki nem volt bekötve, már a helyszínen életét vesztette. A hatóságok azonnal hajtóvadászatot indítottak a gép után a Marabá és Belém közötti szakaszon, de esélyük sem volt megtalálni a roncsokat – hiszen a gép teljesen máshol járt.
Csodával határos módon a túlélők között volt egy férfi, aki jól ismerte a vadont. A roncsok közelében szarvasmarha-ürülékre bukkant, amiből rögtön tudta, hogy embereknek kell lenniük a közelben. Összeszedett egy négyfős csapatot, és elindultak a sűrű dzsungelben, hogy segítséget hozzanak. Kőkemény 40 kilométeres gyaloglás után végül eljutottak egy eldugott farmra, ahol találtak egy rádiót. Ennek segítségével végre le tudták adni a repülőgép hozzávetőleges koordinátáit.
A mentőalakulatok két gyötrelmes nap után találtak rá a roncsra és a túlélőkre – megdöbbentő módon Belémtől nagyjából 1100 kilométerre délre. A repülőgép szinte a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Még aznap éjjel, 52 órával a becsapódás után megkezdték az első túlélők kimenekítését. A halálos áldozatok száma ekkorra már 8-ra nőtt, a mentőakció végére (63 órával a zuhanás után) pedig 12-re emelkedett. Később a kórházban még egy utas belehalt a sérüléseibe, de őt a hivatalos statisztikák már nem számították a katasztrófa áldozatai közé.
A vizsgálat viszonylag hamar rámutatott a fatális hibára: a repülési tervben szereplő „0270” értéket a kapitány automatikusan 270 fokos irányként értelmezte. A légitársaságnál ekkoriban már számítógépes repülési terveket használtak, ahol az irányszám utolsó számjegye a tizedestörtet jelölte, de egy banális szoftveres baki miatt a program nem rakta ki a tizedesvesszőt. Bár a légitársaság erről korábban külön belső közleményben is tájékoztatta a pilótákat, a kapitány efelett elsiklott. A „0270” értéket tehát 027,0 fokként, vagyis észak-északkeleti irányként kellett volna értelmeznie. A tévedés miatt azonban a gép gigantikus, 117 fokos kitérőt tett, és hajszálpontosan nyugat felé kezdett repülni.
Ezt a szarvashibát az első tiszt is simán kiszúrhatta volna, de ő rá sem hederített a repülési dokumentumokra – inkább kényelmesen lekopírozta a kapitány beállításait. A baki mindenkit sokkolt a szakmában, hiszen mindkét pilóta rendkívül tapasztalt rókának számított. A repülés előtt tökéletesen kipihentek voltak, a kapitány ráadásul nemrég jött vissza egy hosszabb szabadságról. A balesetet vizsgáló pszichológusok arra jutottak, hogy a kapitány azért felejthette el a tizedesvessző trükkjét, mert teljesen elterelték a figyelmét a külső körülmények – mint például a rádióból bömbölő Brazília–Chile focimeccs.
A személyzet még az éles szemű utas figyelmeztetése után sem fogott gyanút. Vak meggyőződéssel hittek a fedélzeti számítógépnek, fel sem merült bennük, hogy észak helyett nyugat felé szelik a levegőt. Az sem kongatta meg náluk a vészharangot, hogy a földi irányítással csak egy másik gépen keresztül tudtak kommunikálni. Amikor pedig rájöttek, hogy már rég meg kellett volna érkezniük, a kapitány egyszerűen azt hitte, túlszaladtak a célon, ezért minden további mérlegelés nélkül visszafordította a gépet.
Kétségbeesésében a pilóta megpróbált tiszta rádiójelet fogni Belémből, de döbbenetes módon a rádióvevőket nem a hivatalos navigációs adókra, hanem Belém egyszerű, helyi rádióállomásaira hangolta. A rádióadás hangerejére hagyatkozva kezdték el követni a Xingu folyót, bízva benne, hogy a jel felerősödik. Csak ekkor esett le nekik a tantusz: fogalmuk sincs, merre járnak. Bár pontosan tudták, hogy mekkora a baj, és hogy teljesen eltévedtek, erről érthetetlen módon nem értesítették időben a légiforgalmi irányítást. A későbbi vizsgálat ráadásul azt is kiderítette, hogy a páros a repülés során gyakorlatilag rá sem nézett a navigációs térképekre.
