Mindenki megfigyelte már, hogyan lepik el az aszfaltot és a járdákat a giliszták egy heves nyári zápor vagy hosszan tartó esőzés után. Ez annyira megszokott jelenség, hogy ritkán gondolunk bele: valójában mi készteti ezeket a földalatti élőlényeket arra, hogy elhagyják a megszokott élőhelyüket, kockáztatva, hogy madarak zsákmányává válnak, vagy kiszáradnak a napon?
A közkedvelt tévhittel ellentétben ennek oka nem a megfulladástól vagy vízbe fulladástól való félelem, hanem élettani és ökológiai tényezők összetett együttese. Nézzük meg a legfőbb tudományos elméleteket, amelyeket tények, számok és kutatási eredmények támasztanak alá.
A fő tévhit – a „menekülés a víz elől”
Sokáig úgy tartották, hogy a giliszták a vízzel elárasztott járataikból a fulladás elől menekülve másznak fel a felszínre. Ez a verzió azonban nem állja meg a helyét. A földigiliszták a bőrükön keresztül lélegeznek, amelynek nedvesnek kell lennie a hatékony gázcseréhez. Mi több, a kísérletek azt mutatják, hogy a legtöbb faj képes több napot is túlélni teljesen víz alá merülve. Egyes adatok szerint akváriumban a giliszták akár egy hónapig is életben maradhatnak. Így egy rövid ideig tartó esőzés számukra nem jelent veszélyt, sokkal inkább természetes közeget.
Első elmélet: oxigénhiány és napi ritmus
Az egyik leginkább megalapozott elmélet a talaj oxigénegyensúlyához kapcsolódik. Heves esőzés idején a víz kitölti a talaj pórusait, kiszorítva onnan az oxigént. Bár a giliszták ezt képesek elviselni, a probléma akkor jelentkezik, amikor az oxigénigényük megnövekszik.
Az Invertebrate Biology folyóiratban 2008-ban megjelent tanulmány rávilágít erre a mechanizmusra. A kutatók, Chuang és Chen, két gilisztafajt vizsgáltak meg:
- Amynthas gracilis – ez a faj az eső után felmászik a felszínre. Kiderült, hogy rosszul viseli a hosszan tartó vízben tartózkodást, és ami még fontosabb, oxigénfogyasztásában napi ritmus figyelhető meg: éjszaka több oxigént fogyaszt, mint nappal.
- Pontoscolex corethrurus – ezt a fajt soha nem észlelik a felszínen eső után. Jobban tolerálja a vizes közeget, oxigénfogyasztásában nincsenek napi ritmusok, és összességében is alacsonyabb az oxigénigénye.
A kutatók ebből arra következtettek, hogy az Amynthas gracilis fajhoz tartozó giliszták kénytelenek elhagyni az elárasztott talajt, különösen éjszaka, amikor anyagcseréjük több oxigént igényel, miközben annak szintje a vízben kritikus mértékre esik. Ez nem egyszerűen „menekülés a víz elől”, hanem kifinomult élettani túlélési stratégia oxigénhiányos körülmények között.
Második elmélet: utazás a nedves felszínen
Egy másik megközelítés az esőt a vándorlás lehetőségeként értelmezi. Christopher Lowe professzor a Közép-lancashire-i Egyetemről (Egyesült Királyság) kiszámította, hogy a nedves felszínen való haladás ötször kevesebb energiát igényel a gilisztától, mint a tömör talajban való járatfúrás. A nedves felszín lehetővé teszi számukra, hogy nagyobb távolságokat tegyenek meg új, jobb humuszú élőhelyek után kutatva, ami száraz időben a kiszáradás kockázata miatt lehetetlen volna számukra.
Harmadik elmélet: ragadozó keltette rezgések
A legkülönösebbnek a rezgésekhez kapcsolódó hipotézis tűnik. A talajra hulló esőcseppek olyan rezgéseket keltenek, amelyeket a giliszták összetéveszthetnek a föld alatt mozgó vakond – legfőbb természetes ellenségük – által keltett vibrációval. Josef Gorres professzor a Vermonti Egyetemről (USA) kísérletet végzett: egy száraz földbe szúrt karóra fémlemezt erősített, majd rezegtetni kezdte azt. A kiváltott rezgések, amelyek megegyeztek az eső által keltettekkel, alig néhány perc alatt a felszínre csalták a gilisztákat.
Ugyanezt a viselkedési sajátosságot használják ki a horgászok is, amikor vibráló pálcák vagy speciális eszközök segítségével gyűjtenek gilisztát.
További tényezők: hőmérséklet és kémhatás
Az egyéb feltevések közül érdemes megemlíteni a talaj sav-bázis egyensúlyának megváltozását. A csapadék savasabbá teheti a talajt, ami a kényelmetlen közeg elhagyására készteti a gilisztákat. Emellett a heves eső hirtelen több fokkal is csökkentheti a felső talajrétegek hőmérsékletét, arra késztetve az állatokat, hogy a felszínen keressenek melegebb viszonyokat, ahol a víz gyorsabban felmelegszik.
Érdekes tények
- Világszerte mintegy 4400 ismert földigilisztafaj él, és csak egy kis részük mászik rendszeresen a felszínre eső idején.
- A megfigyelések azt mutatják, hogy meleg eső után főként nagyméretű, kifejlett egyedek másznak az aszfaltra, ami a párzási célú vándorlás elméletét támasztja alá.
Arra a kérdésre azonban, hogy miért másznak elő a giliszták eső után, nincs egyetlen, végleges válasz. A tudomány több egymást kiegészítő elméletet kínál:
1. Fiziológiai szükséglet – különösen éjszaka, az egyes fajok megnövekedett oxigénfogyasztása miatt.
2. Energetikai előny – a nedves felület kihasználása a hatékony szétterjedéshez.
3. Védekező reakció – az esőcseppek téves észlelése ragadozó okozta vibrációként.
Minden valószínűség szerint a különböző fajoknál más-más okok dominálnak, a tényleges viselkedés pedig mindezen tényezők összetett kölcsönhatásának eredménye. Ez az első pillantásra megszokott jelenség kiváló példája annak, hogyan rejt magában egy természetes folyamat számtalan tudományos rejtélyt és titkot.
A szerző saját megfigyeléseiből a következőket lehet kiemelni. A giliszták nem egyszerűen a talaj vagy a fű felszínére másznak, hanem kifejezetten burkolt felületekre: beton járdákra, aszfaltra. És ez csak elhúzódó esőzéskor történik meg (amely legalább 6 órán át tart). Ráadásul egy egész napos eső esetén ez nemcsak a városban, hanem kerti parcellákon is bekövetkezik. Ezeket a gilisztákat vélhetően éppen azért nevezték el „esőgilisztáknak” (földigilisztáknak), mert az eső idején előmásznak a felszínre.
Véleményem szerint a talajban megváltoznak a körülmények, például a talaj pH-értéke. A giliszták pedig nem tudnak ott megmaradni, kiérnek a nyílt területekre, ahol nincs kapcsolatuk a talajjal, majd valamiért ezeken a helyeken rekednek, nem másznak vissza, és kiszáradnak. Olyan érzés, mintha a természet valamit elvétett volna e férgek védelmében a hosszan tartó csapadék idején. Nagyjából úgy, ahogy a delfinek és a bálnák valamilyen oknál fogva partra vetődnek – valami megzavarja a tájékozódásukat. És a gilisztákét is.
Nem zárható ki, hogy megváltozik a talaj elektromos vezetőképessége, és a giliszták a tartós esőzések alatt nem tudnak megmaradni egy adott talajrétegben. De miért nem mennek lejjebb? Ez emlékeztet a horgászok gilisztagyűjtési módszerére, amikor fémrudakat szúrnak a földbe, és áramot vezetnek beléjük – a giliszták pedig a felszínre sietnek. Bár ez mendemondának tűnhet, a neten elég sok videó fellelhető a témában.
Úgy vélem, a talaj elektromos jellemzőinek megváltozása a legfőbb oka annak, hogy a giliszták eső idején a felszínre jönnek, mégpedig olyan burkolatokra, ahol eltérő az elektromos vezetőképesség.
Egy másik érdekes megfigyelés a giliszták téli túlélésével kapcsolatos, amikor a talaj 1,5–2 méter mélyen átfagy. Azt gondolhatnánk, hogy a giliszták mélyebbre húzódnak a télre. De ez aligha valószínű, mivel a humuszréteg, ahol élnek, átlagosan 20–30 cm vastag. Ez alatt agyag vagy kőzetrétegek találhatók. Az agyagba biztosan nem húzódnak le. Bármennyi földmunkagép által feltárt metszetet vizsgáltam meg, agyagban soha nem láttam gilisztajáratokat.
A természetben a giliszták 2–6 évig élnek. Ez azt jelenti, hogy a földigiliszták képesek túlélni a mély átfagyást. A talajban pedig rendkívül sok giliszta él. Átlagos tömegük 600 kg/ha vagy 60 000 kg/km². Tölgyerdőben pedig még ennél is több: 2940 kg/ha vagy 294 000 kg/km².
Nos, és még egy naiv kérdés. Gyerekkorom óta foglalkoztatott: ha egy földigilisztát elvágsz ásóval, kettő lesz belőle? Vagy elpusztul a giliszta?
Ha egy földigilisztát ásóval kettévágsz, nem lesz belőle két új egyed. A legtöbb esetben ez a giliszta pusztulásához vezet, bár bizonyos helyzetekben az egyik fél túlélheti a sérülést és képes lehet a regenerációra.
Számos faj rendelkezik kifejezett regenerációs képességgel, például a trágyagiliszta (Eisenia fetida). Azonban a közönséges földigiliszta (Lumbricus terrestris), amellyel a veteményesben találkozhatsz az ágyások felásásakor, a legtöbb esetben nem éli túl az efféle kettévágást.
Az elülső résznek (a fejjel) van nagyobb esélye a túlélésre, mivel képes új farkat növeszteni. A hátulsó rész viszont, megfosztva a létfontosságú szervektől, elpusztul, mivel nem képes új fejet fejleszteni. A kutatások azt mutatják, hogy minél több szelvénye marad meg a levágott résznek, annál nagyobb az esélye a túlélésre és a regenerálódásra.
Kiemelten fontos a nyereg (clitellum) épsége. Egyes gilisztafajoknál a sértetlen nyereg (a megvastagodott rész, amelyben az ivarszervek találhatók) megléte elengedhetetlen feltétele a túlélésnek és a regenerációnak. Ha a vágás ezen a zónán halad keresztül, a túlélési esélyek drasztikusan lecsökkennek.
