Mindenki látta már, ahogy egy-egy heves nyári zápor vagy hosszan tartó esőzés után a giliszták valósággal ellepik az aszfaltot és a járdákat.
Annyira megszokott jelenség ez, hogy ritkán gondolunk bele: mégis mi készteti ezeket a földalatti élőlényeket arra, hogy elhagyják a megszokott, biztonságos élőhelyüket, és megkockáztassák, hogy madarak eledelévé váljanak, vagy egyszerűen kiszáradjanak a napon?

A közhiedelemmel ellentétben nem attól félnek, hogy megfulladnak a vízben, a háttérben élettani és ökológiai tényezők összetett hálózata áll. Nézzük is a legfőbb, kutatásokkal és tényekkel alátámasztott tudományos elméleteket!
A legfőbb tévhit: a „menekülés a víz elől”
Sokáig úgy tartották, hogy a giliszták a vízzel elárasztott járataikból próbálnak kimenekülni, nehogy megfulladjanak. Ez a teória azonban nem állja meg a helyét. A földigiliszták a bőrükön keresztül lélegeznek, amelynek eleve nedvesnek kell lennie a hatékony gázcseréhez. Mi több, a kísérletek bebizonyították, hogy a legtöbb faj képes több napot is átvészelni teljesen víz alá merülve. Egyes megfigyelések szerint akváriumi körülmények között akár egy hónapig is életben maradnak. Egy átlagos esőzés tehát nem jelent számukra halálos veszélyt, sokkal inkább egy teljesen természetes közeget.

Első elmélet: oxigénhiány és napi ritmus
Az egyik leginkább megalapozott elmélet a talaj oxigénháztartásával kapcsolatos. Heves esőzés idején a víz kitölti a talaj apró pórusait, és kiszorítja onnan az oxigént. Bár a giliszták ezt rövid távon képesek elviselni, a probléma akkor kezdődik, amikor az oxigénigényük valamiért megnövekszik.
Az Invertebrate Biology című tudományos folyóiratban 2008-ban megjelent tanulmány pontosan erre a mechanizmusra világít rá. A kutatók két eltérő gilisztafajt vizsgáltak meg közelebbről:
- Az Amynthas gracilis nevű faj eső után rendszeresen felmászik a felszínre. Kiderült róla, hogy rosszul viseli a hosszan tartó vízben tartózkodást, és ami ennél is fontosabb: oxigénfogyasztásában egyértelmű napi ritmus figyelhető meg. Éjszaka jóval több oxigént fogyaszt, mint nappal.
- A Pontoscolex corethrurus ezzel szemben soha nem bukkan fel a felszínen eső után. Ez a faj sokkal jobban tolerálja a vizes közeget, az oxigénigénye pedig nem mutat napi ingadozást – ráadásul összességében is jóval kevesebb oxigénnel beéri.
A kutatók ebből arra a következtetésre jutottak, hogy az Amynthas gracilis fajhoz tartozó egyedek azért kénytelenek elhagyni az elárasztott talajt – különösen éjszaka –, mert az anyagcseréjük olyankor több oxigént igényelne, a vízben lévő oxigénszint viszont épp ekkor csökken kritikus mértékűre. Vagyis szó sincs a „víz előli menekülésről”, ez sokkal inkább egy okos élettani túlélési stratégia az oxigénhiányos időszakok átvészelésére.
Második elmélet: utazás a nedves, csúszós felszínen
Egy másik tudományos megközelítés az esőt egyfajta „utazási lehetőségként” értelmezi. Christopher Lowe, a brit Közép-lancashire-i Egyetem professzora kiszámította, hogy a nedves felszínen való csúszkálás ötször kevesebb energiát emészt fel a giliszták számára, mint a tömör talajban való fárasztó járatfúrás. A nedves beton és aszfalt lehetővé teszi számukra, hogy gyorsan és könnyedén tegyenek meg nagyobb távolságokat új, táplálékban gazdagabb élőhelyek után kutatva – ez száraz időben a kiszáradás azonnali kockázata miatt fizikai képtelenség lenne számukra.

Harmadik elmélet: ragadozó keltette rezgések
A legkülönösebbnek talán a rezgésekhez kapcsolódó hipotézis tűnik. A talajra hulló esőcseppek olyan folyamatos, apró rezgéseket keltenek, amelyeket a giliszták könnyen összetéveszthetnek a föld alatt ásó vakond – azaz a legfőbb természetes ellenségük – közeledésével. Josef Gorres, az amerikai Vermonti Egyetem professzora egy zseniális kísérlettel bizonyította ezt: egy száraz földbe szúrt karóra fémlemezt erősített, majd rezegtetni kezdte. A mesterségesen keltett vibráció – amely pontosan megegyezett az esőcseppek dobolásával – alig néhány perc alatt tucatnyi gilisztát csalt a felszínre.
Ezt a veleszületett menekülési reakciót használják ki egyébként a dörzsöltebb horgászok is, amikor különféle vibráló eszközökkel vagy a talajba szúrt botok rezegtetésével csalogatják elő a csalinak szánt gilisztákat a földből.

További tényezők: hőmérséklet és kémhatás
A további tudományos feltevések közül mindenképp érdemes megemlíteni a talaj sav-bázis egyensúlyának felborulását is. A csapadék hatására a föld savasabbá válhat, ez az irritáló közeg pedig menekülésre késztetheti a gilisztákat. Emellett a heves esőzés hirtelen több fokkal is lehűtheti a felső talajrétegeket, aminek hatására az állatok ösztönösen elindulnak a felszín felé melegebb helyet keresve (az aszfalton megálló pocsolyák ugyanis jóval gyorsabban felmelegszenek).
További érdekességek
- Világszerte mintegy 4400 ismert földigilisztafajt tartanak számon a tudósok, de ezeknek csak egy nagyon apró töredéke mászik ki rendszeresen a felszínre az esőzések idején.
- A megfigyelések szerint egy-egy meleg nyári zápor után főként a nagyméretű, kifejlett egyedek lepik el az aszfaltot, ami egyúttal a párzási célú vándorlás elméletét is erősen alátámasztja.
Bármennyire is szeretnénk, arra a kérdésre, hogy miért másznak elő a giliszták eső után, egyszerűen nincs egyetlen, kőbe vésett válasz. A tudomány jelenleg is csak egymást kiegészítő elméletekkel tud szolgálni:
1. Fiziológiai szükséglet: különösen az éjszakai órákban, egyes fajok megnövekedett oxigénigénye miatt.
2. Energetikai előny: a nedves és csúszós felületek okos kihasználása a gyorsabb helyváltoztatás és vándorlás érdekében.
3. Védekező reakció: a talajon doboló esőcseppek vakondközeledésként való téves észlelése.
Minden valószínűség szerint a különböző gilisztafajoknál más és más okok dominálnak, az általunk is látott tömeges felszínre vándorlás pedig ezen tényezők együttes, összetett kölcsönhatásának az eredménye. Jól látszik tehát, hogy egy első pillantásra teljesen hétköznapinak tűnő természeti jelenség is milyen lenyűgöző tudományos rejtélyeket és apró titkokat rejthet magában.

Megfigyelések szerint a giliszták sokszor nem is egyszerűen csak a talaj vagy a fű felszínére bújnak ki, hanem kifejezetten a burkolt felületekre: betonjárdákra, térkövekre és aszfaltutakra igyekeznek. Ez jellemzően csak elhúzódó – legalább 5-6 órán át tartó – esőzésekkor figyelhető meg. Egy kiadós, egész napos eső esetén azonban nemcsak a városokban, hanem a kiskertekben is tömegesen jelennek meg (sok nyelvben, például a németben nem is földigilisztának, hanem Regenwurmnak, azaz „esőféregnek” hívják őket pontosan ezen szokásuk miatt).
Sokak szerint ilyenkor valami drasztikusan megváltozik a talajban (például a kémhatása), ezért a giliszták nem tudnak ott megmaradni, kimenekülnek a nyílt területekre, megszakítják a kapcsolatot a földdel – majd egyfajta végzetes csapdába esve egyszerűen a betonon rekednek, és kiszáradnak. Kicsit olyan érzés ez, mintha a természet homokszemcsét ejtett volna a gépezetbe, és ezek az apró élőlények védtelenek maradnának a hosszan tartó csapadékkal szemben. Hasonló ez ahhoz a máig megmagyarázhatatlan jelenséghez, amikor a delfinek és a bálnák tömegesen vetődnek a partra – a heves eső valószínűleg teljesen megzavarja a giliszták belső tájékozódását is.
Az sem kizárt, hogy a rengeteg víz hatására megváltozik a talaj elektromos vezetőképessége, a giliszták pedig emiatt képtelenek megmaradni a megszokott talajrétegükben. De vajon miért nem ásnak egyszerűen mélyebbre? Ez a viselkedés nagyon is emlékeztet arra a drasztikus – és sok helyen illegális – gilisztagyűjtési módszerre, amikor fémrudakat szúrnak a földbe, majd áramot vezetnek beléjük. A sokk hatására a giliszták pánikszerűen a felszínre menekülnek (tele van az internet az ezt demonstráló videókkal).

Egyes szakértők szerint könnyen lehet, hogy épp a talaj elektromos jellemzőinek hirtelen megváltozása a legfőbb oka annak, hogy a giliszták eső idején tömegesen menekülnek a betonra és az aszfaltra – vagyis olyan mesterséges burkolatokra, ahol teljesen más az elektromos vezetőképesség.
Egy másik lenyűgöző dolog a gilisztákkal kapcsolatban az, ahogyan a fagyos teleket túlélik, amikor a talaj akár másfél-két méter mélyen is kőkeményre fagy. A józan ész azt diktálná, hogy ilyenkor szimplán mélyebbre húzódnak. Ez azonban biológiailag valószínűtlen, ugyanis az a tápanyagdús humuszréteg, amelyben élnek, mindössze 20-30 centiméter vastag. Ez alatt már áthatolhatatlan agyag- vagy kőzetrétegek találhatók, az agyagba pedig garantáltan nem rágják be magukat (ezt a több méter mély földmunkák során feltárt talajmetszetek is jól bizonyítják, agyagban ugyanis sosincs nyoma gilisztajáratoknak).
A természetben a giliszták átlagosan 2–6 évig élnek. Ez megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy valamilyen csodával határos módon képesek túlélni a talaj mély átfagyását. És hogy mennyi giliszta él alattunk? A számok megdöbbentőek: egy átlagos termőföldön az össztömegük eléri a 600 kilogrammot hektáronként (ez 60 tonna négyzetkilométerenként!). Egy háborítatlan tölgyerdőben pedig ez a szám még brutálisabb: ott akár a 3 tonnát is elérheti a giliszták hektáronkénti össztömege.
Végül pedig jöjjön a legklasszikusabb, mindenkit gyerekkora óta foglalkoztató naiv kérdés: vajon tényleg kettő lesz a gilisztából, ha ásás közben véletlenül kettévágjuk, vagy menthetetlenül elpusztul?
Rántsuk le a leplet a városi legendáról: ha egy földigilisztát ásóval kettévágunk, nem lesz belőle két új egyed. A legtöbb esetben ez a sérülés a giliszta biztos pusztulásához vezet, bár bizonyos – igen ritka – esetekben az egyik fele túlélheti a traumát, és képes lehet a regenerációra.
Tény, hogy számos faj – például a népszerű trágyagiliszta (Eisenia fetida) – egészen elképesztő regenerációs képességgel rendelkezik. A közönséges földigiliszta (Lumbricus terrestris) azonban, amellyel a veteményesek tavaszi felásásakor a leggyakrabban találkozunk, szinte biztosan nem éli túl ezt a balesetet.
Ha mégis szerencséje van, akkor egyértelműen az elülső résznek (tehát amelyiken a feje van) van nagyobb esélye a túlélésre, ez ugyanis még képes lehet új farkat növeszteni. A hátulsó rész viszont – lévén meg van fosztva minden létfontosságú szervétől – menthetetlenül elpusztul, hiszen fejet már nem tud növeszteni. A biológusok szerint az ökölszabály nagyon egyszerű: minél több egészséges szelvénye marad meg a fej felőli résznek, annál nagyobb az esélye a túlélésre és a teljes regenerálódásra.
Ebben a túlélési harcban kiemelten fontos az úgynevezett nyereg (clitellum) épsége. Egyes gilisztafajoknál ennek a megvastagodott, ivarszerveket tartalmazó résznek a sértetlensége az elengedhetetlen feltétele a túlélésnek és az újratermelődésnek. Magyarul: ha az ásó pengéje pont ezen a zónán halad keresztül, a giliszta túlélési esélyei gyakorlatilag a nullára csökkennek.


