Ha a fiatalabb generációhoz tartozol, biztosan észrevetted már, hogy az idősebbek lépten-nyomon azon pörögnek, hogy manapság már semmi sem az igazi. Régen az ételek is természetesek voltak, most meg minden csupa vegyszer (na jó, ez talán erős túlzás), megváltoztak az emberi kapcsolatok, rosszabbak lettek a filmek... a lista végtelen. És persze az autók, azok hogy is maradhatnának ki a szórásból: régen bezzeg az igazi motorok adták a valódi (és nem turbóval felpumpált) lóerőket, létezett a hamisítatlan vezetési élmény mindenféle hidraulikus, vagy – urambocsá! – elektromos szervokormány nélkül.
Bizonyos szempontból talán igazuk is van, de az autógyártók marketingesei által csúcsra járatott műszaki fejlődést már nem lehet megállítani. A turbós lóerők, a kávédaráló méretű motorok, a 8 meg 10 fokozatú automata váltók és az óriási érintőképernyők a kerekeken guruló, wifi-hotspotként üzemelő autóinkban még jó darabig velünk maradnak. Szóval, ha a karburátorok szerelmese vagy, ideje elrejteni a ponyva alatt a garázsban a retró kedvencedet, és eszedbe ne jusson eladni senkinek, bármennyire is könyörögnek érte.
A mai autókban azonban vannak olyan dolgok is, amiket a parasztvakításon kívül tényleg semmivel sem lehet indokolni, miközben az égvilágon semmi hasznuk nincsen. Teljesen feleslegesek, sőt, ami még rosszabb: a lényegüket tekintve hamisak. Szimpla szemfényvesztés az egész, amiért ráadásul még vaskos felárat is fizetünk a szalonban.
Az alábbiakban mutatunk 6 olyan röhejesen kamu megoldást a modern autókban, amiktől a tapasztalt autósok a falra másznak, a marketingeseknek viszont úgy tűnik, nagyon is segítenek pörgetni az eladásokat.
Kamu szellőzőrácsok és légbeömlők
Egy igazi sportautón a légbeömlőknek hatalmas szerepe van, és soha nem kerülnek fel a karosszériára csak azért, mert a formatervezőnek épp olyanja volt. A lökhárítón vagy a sárvédőn lévő minden egyes nyílásnak pontos rendeltetése van: némelyik a beáramló levegőt a hűtőkhöz juttatja, mások a fékekhez terelik, megint mások a felesleges hő elvezetésére szolgálnak, vagy épp leszorítóerőt termelnek.
De nézzünk csak rá a japán autóipar egyik kultikus modelljére, a Honda Civic Type R-re – az orrán és a hátulján lévő hatalmas „légbeömlők” száma és mérete egyszerűen indokolatlan. Az embernek az a benyomása támad, hogy ezt az autót úgy rátapasztja a levegő az útra, mint semmi mást. Aztán ha közelebbről megnézzük, kiderül, hogy szinte mindegyik lyuk csupán egy zárt műanyag darab, amire egy pofás kis méhsejt mintát sajtoltak. Még egy döglött légy is több hasznot hajtana a lökhárítón, mint ezek a műrácsok összesen.
És nem csak a Honda csinálja ezt. Nézd meg a hatalmas, feneketlen bendőnek tűnő első hűtőmaszkokat – gyakran a felületek nagyrésze teljesen zárt műanyag. A prémium márkáknál, mint a Mercedes, vagy épp a kommerszebb Renault modelleken is gyakorlatilag mindenhol felbukkannak ezek az elemek. Vegyük például a Range Rovert, aminél az első sárvédőkön lévő valódi kopoltyúk a régi modelleken még egyenesen a motortérbe vezettek, az újabbakon viszont már hitvány, felragasztható műanyag díszbetétekké silányultak.
Hogy miért csinálják ezt? Csak azért, hogy a leghétköznapibb családi autó is agresszívnak és gyorsnak tűnjön. Ez olyan, mint az a bizonyos „tonnányi vakolat” smink – nélküle csak egy szürke kisegér lenne az autó, így meg optikailag felpumpálják. És amíg az embereknek ez tetszik, a gyártók csinálni is fogják.
Kamu aerodinamikai kiegészítők
A dizájnerek itt is a versenysportból merítettek ihletet. Egy igazi versenyautón az aerodinamikát véresen komolyan veszik, hiszen a legkisebb tervezési hiba is ahhoz vezethet, hogy az autó leszorítóerő helyett repülőgépként kezd el viselkedni, és látványos szaltókkal hagyja el a pályát. Innen vettek át a polgári autók formatervezői mindenféle orbitális hátsó szárnyat, diffúzort és splittert. Míg a pályagépeken ezek a szélcsatornában patikamérlegen kiszámolt elemek brutális leszorítóerőt termelnek a kanyarokban, az utcai autókon egész más a helyzet.
Tegyük hozzá gyorsan: a komoly sportautókon ezeknek tényleg van értelmük. Emlékezzünk csak a korai Audi TT-kre, amik nagyobb tempónál előszeretettel emelték fel a feneküket, és csak a csomagtérajtóra szerelt pici spoilerrel sikerült rávenni őket az aszfalt tiszteletére. De egy ujjnyi karboncsík egy kéttonnás luxusszedán csomagtartóján semmi mást nem szolgál, csak az önfényezést. Ahhoz, hogy tényleg leszorítóerőt termeljen, a szárnynak jóval nagyobbnak kellene lennie.
Ugyanez a helyzet a különböző műanyag lökhárító-toldatokkal, diffúzorokkal és apró aerodinamikai pöckökkel is: elméletben persze terelik valamerre a levegőt, a gyakorlatban viszont nagyrészt csak dekorációk.
Ha pedig belegondolunk, hogy az aerodinamikai varázslat igazán csak 150-200 km/h-s sebesség felett kezd el érdemben működni, valljuk be: elég kicsi az esélye, hogy a teszkós diffúzor és a karbon tetőszárny fog megmenteni attól, hogy a dugóban araszolva 30 km/h-val lerepülj az útról a körforgalomban.
Kamu sportemblémák mindenhol (M, AMG, RS)
Nehéz megmondani, honnan indult ez a tömeges őrület, hogy az autókra előszeretettel aggatnak M-es BMW, Mercedes AMG vagy épp Audi S-line logókat, miközben az autóknak műszakilag semmi közük a neves sportrészlegekhez. Ma már nyugodtan megrendelheted a leggyengébb, egyliteres alapmodellt is „optikai sportcsomaggal”. Kifizetsz egy vaskos felárat, és máris megkapod a hatalmas légbeömlőket, a dögös felniket és az elmaradhatatlan logókat, amiktől az autód úgy néz ki, mintha 500 lóerős lenne – közben pedig a piros lámpánál egy villamos is legyorsulja. Csupán egy kis egysimogatás, semmi több.
Olyan ez, mint amikor valaki zoknit töm a nadrágjába, vagy push-up melltartóval ver át mindenkit – messziről jól mutat, de a valóság kiábrándító. Bár ezen nincs is mit csodálkozni egy olyan világban, ahol tízezrek hordanak büszkén kamu Rolexet a csuklójukon. Pedig régen a német prémium márkáknál például kifejezetten menő volt a „debadge” opció, amikor kérhetted, hogy semmilyen típusjelzés ne kerüljön a karosszériára. Olyankor csak te tudtad, hogy a visszafogott kinézetű autód orrában valójában egy dühöngő V8-as lapul, meg persze azok a szerencsétlenek, akik a zöld lámpánál megpróbáltak versenyezni veled, de csak a porodat nyelték. Lehet kövezni érte, de nekünk az a megközelítés sokkal jobban tetszett, mint a mai kirakat-sportosság.
Kamu anyagok az utastérben
Valószínűleg ez a legősibb autós parasztvakítás mind közül. A műanyag fabetétek például szinte azonnal megjelentek, amint a gyártók elkezdték olcsó plasztikkal telepakolni a belső teret. Régen a klasszikus autókban a fém az fém volt, a prémium kocsikban pedig az igazi fa és a valódi bőr dominált. Ma viszont, ha beülsz egy drágább modellbe, simán a „vegán bőr” (azaz műbőr), a famintás kopogós műanyag és az alumíniumnak hazudott ezüstös felületek birodalmában találod magad. A pár év után látványosan hólyagosodó és lehámló „krómozott” belső kilincsek pontosan ezt a korszakot fémjelzik.
És mi a helyzet az elharapózó karbonmániával? A csúcskategóriás sportkocsiknál a szénszálas anyagokat kőkemény súlycsökkentésre használják, de ez csak akkor működik, ha a karosszériaelemek vagy maga a váz is ebből készül. Mégis hány grammot lehetne megspórolni azzal, ha a méregdrága anyagból ráraknak egy ujjnyit egy háromtonnás hibrid SUV műszerfalára? Nagyjából annyi értelme van, mint amikor a gyorsétteremben kérsz három tripla sajtburgert, két nagy krumplit, és hozzá egy diétás kólát, mert figyelsz a vonalaidra.
És szinte borítékolható, hogy valódi karbon helyett csak olcsó, fóliázott műanyagot kap az ember. Elvégre a méregdrága Mercedes-Benz GLE vásárlóinak is vaskos, hét számjegyű összegeket kellett ráfizetniük az igazi bőrbelsőre, pedig az autó már alapból is laza 108 000 dollárba (kb. 41 000 000 Ft) került. De tegyük a szívünkre a kezünket: elnézve némelyik fapados modell spórolós belső dizájnját, még mindig jobb a műfa vagy a kamukarbon, mint a rideg, karcos, kopogós szürke műanyagtenger, amitől az ember a sírva fakadna unalmában.
Kamu ablakok és rejtett oszlopok
Ez a pont megint a formatervezők hóbortjairól szól. Míg régen teljesen egyértelmű volt, hol kezdődik a fém karosszéria és hol az ablaküveg, ma a dizájnerek előszeretettel rejtik üveg (vagy fényes fekete műanyag) mögé a hátsó oszlopokat, hogy a tető „lebegőnek” tűnjön. Ez persze baromi jól néz ki, és a menettulajdonságokat nem befolyásolja, a javítási költségeket viszont annál inkább, ha véletlenül összetörik egy ilyen díszelem. (Zárójelben jegyezzük meg: ha bezártad a kulcsot az autóba, eszedbe ne jusson a legkisebb, háromszög alakú díszablakot betörni! Bár logikusnak tűnik, gyakran ez a legdrágább üveg az egész autón, így anyagilag lehet, hogy jobban járnál a szélvédő beverésével). Egy hagyományos fémoszlopot legalább ki lehetne kalapálni és újra lehetne fújni.
Eltelik még egy évtized, és ha elsütöd azt a mondatot, hogy „nekem még volt olyan autóm, aminek külön ki lehetett cserélni a fényszóróüvegét, ha betört”, a fiatalok valószínűleg mentőt fognak hívni hozzád. A mai lámpatesteknél ugyanis az igazi üveg már rég átadta a helyét a polikarbonát műanyagnak. Annak az anyagnak, ami ugyan nehezebben törik, cserébe néhány évnyi napsütés után menthetetlenül besárgul, bemattul, a felverődő kavicsoktól karcossá válik, és ha véletlenül egy picit is erősebb izzót raksz bele, még meg is olvadhat.
Azon túl, hogy a hályogos, sárga lámpákkal az autó azonnal úgy fest, mint egy szürkehályogban szenvedő öreg kutya, a bemattulás drasztikusan rontja a fényerőt is. Egy őszi éjszakán szinte a motorháztetőből kidugott fehér bottal kell tapogatózni az úton, annyira nem látni semmit. Persze mindez profi polírozással és fóliázással ideig-óráig orvosolható, de az érzés, hogy a gyártók ismét rajtunk spóroltak, megmarad. Ha a fényszórók ma is valódi üvegből készülnének, ezt a kétévenkénti kálváriát simán elfelejthetnénk.
Kamu kipufogók és a hangszóróból szóló motorhang
Ha van valami ezen a listán, amitől a vérbeli autósoknál azonnal elszakad a cérna, az a kamu kipufogóvég. A régi szép időkben a dupla vagy négyszeres kipufogó tekintélyt parancsolt, mert erőt és bődületes lökettérfogatot sejtetett. Manapság viszont simán előfordul, hogy a lökhárítóban terpeszkedő négy brutális krómdiffúzorból jó esetben egy, maximum kettő igazi. Néha odáig fajul a vígjáték, hogy a krómozott keretek teljesen zártak, a valódi kipufogó pedig valahol a lökhárító mögött, lefelé fújja a füstöt (mint például a korábbi Audi SQ5 esetében). A Mercedesnél pedig sok új modellnél már meg sem próbálják elrejteni, hogy a krómkeret mögött csak teli fekete műanyag van.
Ami pedig a kipufogóhangot illeti: a helyzet siralmas. A mai 1,5 literes, agyonturbózott három- vagy négyhengeres motorok egyszerűen képtelenek olyan öblösen hörögni, mint a régi, sokhengeres, „környezetpusztító” erőforrások. De mivel a vásárló sportosságot akar, a gyártók kreatívak lettek: bevetették a hangszórókat. Sport módba kapcsolva az autó szimplán lejátssza az utastérben egy izmosabb motor szintetikus hangját, hogy legalább te elhidd, egy fenevadat terelgetsz. Vannak autók, ahol egyenesen a kipufogóba építenek hangszórót, hogy a járókelők is hallják az „erőt”. Ennek az abszurditásnak a csúcsa egyértelműen az elektromos autókba szerelt szintetikus kipufogóhang (bár azt biztonsági okokkal, a gyalogosok figyelmeztetésével magyarázzák, valljuk be, van benne valami végtelenül szürreális).
Tökéletes példa erre az új Dodge Charger Daytona EV. Benzinmotornak ugyan már nyoma sincs benne, de a hátuljába olyan külső hangszóró- és rezonátorrendszert építettek, ami egy üvöltő V8-as motor hangját imitálja, egészen fülrepesztő hangerővel. Valljuk be: még az alkoholmentes sör létezésére is több mentségünk van, mint egy ilyen eretnekségre.
Neked mi jut még eszedbe a modern autók indokolatlan és kamu megoldásai közül? Téged is a hideg ráz tőlük, vagy épp ellenkezőleg, szerinted teljesen menők, és csak mi vagyunk túl boomer-ek? Írd meg a véleményed kommentben!
