A CIA a '60-as évek végén fejlesztette ki azt a pisztolyt, amely képes volt szívrohamot előidézni. A cél az Egyesült Államokkal ellenséges külföldi vezetők csendes likvidálása volt.
Az eszközt a legnagyobb titoktartás mellett fejlesztették ki. Olyan szívrohamot lehetett vele előidézni, ami után semmilyen egyértelmű, visszakövethető nyom nem maradt a szervezetben.
A fegyverre a szakzsargonban egyszerűen csak „infarktuspisztolyként” hivatkoztak, a hivatalos rövidítése pedig HAG (Heart Attack Gun) volt.
Hogyan kaphatott egyáltalán ekkora nyilvánosságot a CIA szigorúan titkos fegyvere? Az efféle technológiák ugyanis a legritkább esetben kerülnek ki a nyilvánosság elé. Az persze nem titok, hogy a nagyhatalmak titkosszolgálatai rendelkeznek sajátos, nem feltétlenül humánus fegyverekkel.
Következzen egy kis történelmi gyorstalpaló! Megpróbálom a lehető legtömörebben összefoglalni, de ezek az információk elengedhetetlenek ahhoz, hogy megértsük a teljes sztorit.
A fegyver létezésére 1975-ben derült fény. Richard Nixon elnök botrányos lemondását követően felállt egy vizsgálóbizottság Frank Church szenátor vezetésével. A bizottság feladata az volt, hogy fényt derítsen a CIA és az FBI felderítési módszereinek törvényességére.
A hírhedt Watergate-botrányról valószínűleg már te is hallottál. 1972 nyarán kirobbant az ügy, miután a Demokrata Párt főhadiszállásán ügynökök próbáltak lehallgatókészülékeket elhelyezni. Ez vezetett végül Nixon lemondásához és a nagyszabású vizsgálatok megindításához. A politikusoknak ekkoriban kifejezetten érdekükben állt, hogy a titkosszolgálatokat rossz színben tüntessék fel, így rengeteg szennyes került a felszínre.
Az infarktuspisztoly működési elve
A hírhedt pisztoly valójában a népszerű Colt M1911 egy erősen módosított változata volt. Érdemes ejteni néhány szót erről a legendás fegyverről is.
A Colt M1911 a történelem egyik legnagyobb példányszámban gyártott maroklőfegyvere. A fejlesztése a 20. század elején indult, és azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy hatalmas áttörést jelent a gyorsan elavuló revolverekhez képest. Az M1911 egészen 1985-ig szolgált az amerikai hadsereg tisztjeinek és altisztjeinek alapvető oldalfegyvereként, de a civil lakosság körében a mai napig rendkívül népszerű önvédelmi fegyver az Egyesült Államokban.
A '60-as évek végén a CIA rendkívül kiterjedt külföldi műveleteket folytatott, hiszen javában tombolt a hidegháború. A hírszerzésnek égető szüksége volt egy olyan módszerre, amellyel csendben, mindenféle nemzetközi botrány nélkül tudják likvidálni az ellenséges országok és szervezetek vezetőit.
A pisztoly egy speciális, fagyasztott kagylóméregből készült miniatűr lövedéket lőtt ki. A jéggolyó elég kemény volt ahhoz, hogy gyakorlatilag észrevétlenül áthatoljon a ruházaton és a bőrön, de mivel szerves anyagból állt, a merénylet után a helyszínen semmiféle hagyományos lövedéket vagy nyomot nem lehetett találni.
A testbe jutva a fagyasztott lövedék pillanatok alatt felolvadt, a halálos méreganyag pedig azonnal a véráramba került, és perceken belül végzetes szívrohamot váltott ki az áldozatnál.
A lövedék hatóanyaga a szaxitoxin nevű idegméreg volt, amit bizonyos kagylófélék és algák termelnek. Ez az anyag a sejtmembránok nátriumcsatornáinak blokkolásával megbénítja a neuronok működését, ami villámgyors izombénuláshoz és szívmegálláshoz vezet.
A CIA két nyomós okból is emellett a toxin mellett döntött. Az egyik, hogy rendkívül alacsony a halálos dózisa, így egy mikroszkopikus méretű töltény is bőven elegendő volt a célpont kiiktatásához.
A másik ok, hogy a méreganyag a szervezetben rendkívül gyorsan lebomlik. Vagyis a használatát utólag még a legalaposabb orvosszakértői boncolással sem lehetett kimutatni: a halál okaként minden esetben pusztán a hirtelen szívmegállást tudták megállapítani.
Mindezt tetézte, hogy a pisztoly hatásos lőtávolsága elérte a 100 métert, az elsütése pedig szinte teljesen hangtalan volt. Egy profi mesterlövészt ilyen feltételek mellett szinte képtelenség lett volna lefülelni.
A fegyverhez persze léteztek kevésbé halálos lőszerek is: voltak például olyan változatok, amelyek altatót vagy enyhe bénító hatású anyagot tartalmaztak. Ezeket az őrök csendes ártalmatlanítására, vagy a célpont ideiglenes elkábítására használták volna, hogy aztán észrevétlenül elrabolhassák.
Arról nincsenek hivatalos feljegyzések, hogy az infarktuspisztolyt valaha is bevetették volna élesben. Persze, ha történtek is ilyen akciók, érthető okokból aligha verték nagydobra. Az viszont biztos, hogy a CIA komolyan fontolgatta a kubai vezető, Fidel Castro likvidálását ezzel a módszerrel. Castro ugyanis folyamatos szálka volt az Egyesült Államok szemében, különösen azért, mert a közvetlen szomszédságukban építette ki a kommunista rendszerét.
A titkosszolgálat az évek során merényletek tucatjait kísérelte meg ellene, de mindegyik kudarcba fulladt. Egy ilyen láthatatlan fegyverrel viszont jóval nagyobb eséllyel indulhattak volna. A Watergate-botrány kirobbanása és Nixon elnök bukása azonban végül keresztbehúzta ezeket a terveket, a CIA szigorúan titkos infarktuspisztolya pedig egy fiók mélyén végezte.
