Az emberiség történelmében akad bőven gonosztevő. Dzsingisz kán koponyákból épített piramist, Hitler végrehajtotta a holokausztot, Pol Pot kiirtotta népe harmadát.
Van azonban egy ember, aki a földi bioszférára gyakorolt hatás mértékét tekintve az összes zsarnokot lekörözte együttvéve. Mindeközben a legkedvesebb fickó volt, a társaság lelke, imádott golfozni, és őszintén hitte, hogy jobbá teszi a világot.
Úgy hívták: Thomas Midgley Jr.
John McNeill történész egyszer megjegyezte, hogy Midgley „nagyobb hatást gyakorolt a légkörre, mint a Föld történetének bármely más különálló élőlénye”. És ez nem bók. Ez egy sírfelirat. Midgley egyedülálló példája annak, miként válik a mérnöki zsenialitás – a következmények teljes meg nem értésével párosulva – késleltetett hatású tömegpusztító fegyverré. Két olyan találmány fűződik a nevéhez, amelyek közül bármelyik egy katasztrófafilm forgatókönyvévé válhatna: az ólmozott benzin és a freon.
Nézzük meg, hogyan sikerült ennek a gépészmérnöki diplomával rendelkező, mosolygós amerikainak milliárdnyi ember számára problémát okoznia és kilyukasztania a fejünk felett az eget, miközben senkinek sem akart rosszat.
Kopogás a motor szívében
1916-ot írunk. Amerika autókra vált. A korszak autóinak azonban van egy problémájuk: szörnyen, elviselhetetlenül hangosak. És a dolog nem csak a hangtompítók hiányáról szól. A belső égésű motorok detonációtól, kopogástól szenvednek. Az üzemanyag a hengerekben idő előtt lobban lángra, ami jellegzetes kopogó hangot, túlmelegedést és teljesítményvesztést okoz. Az autók rángatnak, lefulladnak, és úgy viselkednek, mint a szeszélyes öszvérek.
A Delco laboratóriumában (a General Motors leányvállalatánál) az amerikai autóipar legendás „Főnöke”, Charles Kettering vállalkozik a probléma megoldására. Segítőjéül pedig a fiatal mérnököt, Thomas Midgley-t veszi maga mellé. A feladat egyszerű: találni kell egy olyan adalékanyagot a benzinhez, amely egyenletes égést biztosít.
Midgley nem volt vegyész. Gépészmérnök volt. És a hozzáállása is gépies volt: mindent végigpróbálni egymás után, amíg működni nem kezd. Ez a tudományos próbálkozás módszere volt ipari méretekben.
Először jódot adott a benzinhez. A kopogás megszűnt! Győzelem? Nem. A jód drága volt, a motorolajat pedig maró anyaggá változtatta.
Ezután Midgley a maga sajátos, csak általa érthető logikájától vezérelve úgy döntött, hogy az üzemanyagnak színesnek kell lennie. Festékanyagokkal kezdett kísérletezni. Nem vált be.
Aztán a tellúr került sorra. Ez ragyogóan működött. A motor szinte suttogott. Volt azonban egy bökkenő. A tellúr égése közben olyan jellegzetes fokhagymaszag keletkezett, hogy az emberek elhúzódtak Midgley mellől. A felesége a kanapéra száműzte aludni, majd ultimátumot adott neki. A kilátást, hogy egy autó úgy bűzölögjön, mint egy pokoli szakács, Midgley sem értékelte, így folytatta a keresést.
1921-ben, miután 33 ezer (!!!) anyagot próbált ki, rábukkant a tetraetil-ólomra (TEL). Az anyag tökéletesen működött. Olcsó volt, hatékony, és teljesen megszüntette a kopogást. A motorok erősebbek, az autók gyorsabbak lettek. Úgy tűnt, megvan a Szent Grál.
Csak egy apró probléma akadt. Az ólom nehézfém, amely veszélyes az egészségre. Egy olyan anyag, amelytől az ókorban az emberek elveszítették az eszüket, mikor ólomedényeket használtak. Midgley tudott erről. Kettering is tudott róla. De milliárdos összegek forogtak kockán.
Lepkeház és a vidám kísérletező
Az ólmozott benzin gyártása (az „ólom” szót szemérmesen kihagyták a névből, meghagyva a jól csengő „Ethyl” elnevezést) nagy felhajtással vette kezdetét. Hamarosan azonban a New Jersey-i gyárban nyugtalanító dolgok kezdtek történni.
A munkások egészsége rohamosan romlott. Erős férfiak kezdtek olyan dolgokat látni, amelyek nem léteztek, és olyan tetteket végrehajtani, amelyek összeegyeztethetetlenek voltak az élettel és a józan ésszel. A gyárat „Lepkeházként” kezdték emlegetni a látomások miatt, amelyek az érintetteket kísértették. Pár év leforgása alatt sokan életüket vesztették, százak egészsége ment tönkre az idegrendszer károsodása miatt.
A sajtó felkapta a témát. „Őrült gáz” (loony gas) – így nevezték az új üzemanyagot az újságírók. Az eladások zuhantak. Meg kellett menteni az üzletet.
Midgley ekkor olyan sajtótájékoztatót rendezett, amely a vállalati cinizmus és a személyes vakmerőség iskolapéldájaként vonult be a történelembe. 1924. október 30-án kiállt az újságírók elé, letett az asztalra egy koncentrált anyagot tartalmazó edényt, és... megmosta benne a kezét. Majd az arcához emelte a kezét, és mélyen belélegezte a gőzöket.
– Semmilyen kockázatnak nem teszem ki magam – jelentette ki a megdöbbent riportereknek. – Kész vagyok ezt minden egyes nap megtenni.
Ez persze mesteri szintű blöff volt. A valóságban Midgley egészsége addigra már súlyosan megrendült. A sajtótájékoztató után csendben Európába utazott erőt gyűjteni, mert a szervezete a teljesítőképessége határán járt. A PR-fogás azonban bevált. A közönség hitt neki. Az ólom ömleni kezdett az autók tankjaiba, onnan pedig a környezetbe.
A következmények mind a mai napig érezhetők. Az ólom koncentrációja a 20. századi környezetben a sokszorosára nőtt a korábbiakhoz képest. Ez az anyag negatívan befolyásolja a kognitív képességeket és az érzelmi állapotot. Létezik egy megalapozott elmélet, amely a 60-as és 80-as évek társadalmi instabilitását éppen az ólmozott benzin hatásával hozza összefüggésbe. Midgley akaratlanul is hozzájárult a népesség szellemi potenciáljának csökkenéséhez.
Gyilkos hűtőszekrény és a periódusos rendszer
Azt hihetnénk, egyetlen globális baklövés is elég egy életrajzba. Ám Midgley még csak most melegedett be. Az 1920-as évek végén a General Motors újabb problémával szembesült: a hűtőszekrényekkel.
Az akkori hűtőgépek ammóniával, kén-dioxiddal vagy klórmetánnal működtek. Ezek hatékony, ám rendkívül veszélyes gázok voltak. Ha szivárgás történt (márpedig előfordult), a következmények végzetesek lehettek. 1929-ben egy clevelandi klinikán egy hűtőberendezés meghibásodása több mint száz ember halálát okozó tragédiához vezetett. Az újságok a háztartási gépek veszélyességéről szóló szalagcímektől hemzsegtek.
A főnökök magukhoz hívták Midgley-t. „Tom – mondták neki –, készíts nekünk egy olyan gázt, amely nem éghető, szagtalan és biztonságos”.
Midgley elővette a periódusos rendszert, és mérnöki logikával kezdett gondolkodni. Egy közömbös gázra volt szüksége. Ránézett a halogénekre. Fluor? Túl reakcióképes. Klór? Az sem leányálom. De mi lenne, ha szénnel alkotnának olyan stabil kötést, amely semmilyen körülmények között nem bomlik fel?
Így születtek meg a klór-fluor-szénhidrogének (CFC-k). Vagy ahogy mi ismerjük őket: a freonok.
Zseniális volt. Az anyag belélegezve teljesen ártalmatlannak bizonyult az emberre. 1930-ban Midgley ismét bemutatót tartott. Az Amerikai Kémiai Társaság gyűlésén letüdőzött egy nagy adag freongőzt, majd elfújt vele egy gyertyát. Látják! Nem ég! Ártalmatlan! Kutya bajom!
A világ tapsolt. A freon a civilizáció éltető elemévé vált. Hűtőszekrények, légkondicionálók, dezodorok, hajlakkok – minden Midgley gázával működött. Megkaptuk a kényelmet, a hűvöst és a friss élelmiszereket. Midgley érmeket, díjakat kapott, és az emberiség megmentőjeként ünnepelték.
Senki – beleértve magát a feltalálót is – nem tudhatta, hogy a freon tökéletes kémiai stabilitása válik majd a legnagyobb hátrányává. Ez a gáz annyira stabil volt, hogy az alsó légköri rétegekben nem bomlott le. Éveken át sodródott felfelé, míg el nem érte a sztratoszférát. Ott a napfény hatására a freon végül lebomlott, és aktív elemek szabadultak fel belőle.
Ezek az elemek pedig végzetesek az ózonra nézve. Egyetlen molekula több ezer ózonmolekulát képes elpusztítani.
Midgley olyan anyagot hozott létre, amely módszeresen vékonyítani kezdte a Föld pajzsát, amely minden élőlényt véd a sugárzástól. Környezeti és egészségügyi problémák – ez volt az az ár, amelyet a bolygó fizetett a biztonságos hűtőkért.
Halál a saját zsenialitásának csapdájában
Thomas Midgley nem érte meg azt a napot, amikor találmányait bírálatok érik. Dicsőségfényben, díjakkal elhalmozva távozott az élők sorából. Életének végső fejezete azonban sötét iróniával telt.
1940-ben, 51 éves korában cserbenhagyta az egészsége. Az aktív, életvidám mérnök ágyhoz kötötté vált. Nem volt képes többé önálló mozgásra. Ám mérnöki agya továbbra is zakatolt.
Midgley nem akart teher lenni. Meg akarta őrizni önállóságát. Úgy döntött, hogy tehetségét az utolsó probléma megoldására fordítja. Tervezett egy bonyolult rendszert blokkokból, kötelekből és csigákból, amely lehetővé tette számára, hogy segítség nélkül változtassa meg a testhelyzetét az ágyban, és átüljön a székbe.
– Nézzétek – mondhatta –, ez csak elemi mechanika!
1944. november 2-án reggel élettelenül találtak rá.
A kötelekből álló bonyolult szerkezet kegyetlen tréfát űzött vele. A mechanizmus, amelyet az élet megkönnyítésére hozott létre, annak végzetévé vált. A feltaláló saját utolsó alkotásának áldozatává lett.
Epilógus: az örökség
Thomas Midgley Jr. tragikus figura. Nem volt gonosztevő, aki ártani akart volna a világnak. Ragyogó problémamegoldó volt.
– Kopog a motor? Tessék, itt egy adalék.
– Veszélyes a hűtőszekrény? Tessék, itt a freon.
– Nehéz mozogni? Tessék, itt egy kötélrendszer.
A tragédiája az volt, hogy a feladatokat az „itt és most” szemléletében oldotta meg, anélkül, hogy képes (vagy hajlandó) lett volna a horizont mögé tekinteni. Az ipari optimizmus paradigmájában cselekedett: a természet hatalmas, mindent kibír, a kémia pedig mindenható.
Évtizedekre és olyan emberek munkájára volt szükség, mint Clair Patterson (aki az életét a levegő tisztaságáért folytatott küzdelemre tette fel) és Mario Molina (aki feltárta a freonok veszélyeit), hogy helyrehozzák az ohiói mosolygós mérnök által hátrahagyott hibákat.
Mára az ólmozott benzin gyakorlatilag eltűnt a mindennapi használatból (utolsóként Algéria mondott le róla 2021-ben). A freonokat nemzetközi egyezmények korlátozzák. A légkör lassan regenerálódik. A káros anyagok szintje csökken. A bolygó szép lassan magához tér egyetlen olyan ember tettei után, aki mindössze annyit akart, hogy a motorok csendesebben járjanak, az élelmiszerek pedig tovább maradjanak frissek.
