1986 májusa: az égő négyes blokk alatt radioaktív vízzel teli medence áll, amely felé a reaktormag olvadéka kúszik. Három önkéntes búvárfelszerelést ölt, beleugrik a fekete vízbe, megnyitja a tolózárakat, majd... az HBO sorozata szerint két héttel később kínok között életét veszti.
Szép történet. Tragikus. Egyes iskolákban mára már az órákon is így mesélik.
Egyetlen bökkenő van csak: szinte semmi sem igaz belőle.
A történet minden résztvevője túlélte a küldetést, sőt ketten még ma is élnek.
Ki ment le valójában az alagsorba, mit csináltak ott, és hogyan végződött számukra az egész? Nézzük meg a részleteket!
Mitől tartottak a reaktor alatt?
Néhány nappal a robbanás után világossá vált: a legnagyobb veszély már nem fent, hanem lent fenyeget. Ráadásul komoly veszélyről volt szó: egy akkora robbanás következhetett volna be, amely súlyosbította volna a katasztrófa következményeit.
A reaktor fűtőanyaga a csatornák fémjével, a betonnal és a homokkal együtt olyan masszává olvadt össze, amelyet a fizikusok kóriumnak neveznek.
A hőmérséklet meghaladta az 1600 °C-ot. Ez a „láva” technológiai csatornákon és réseken keresztül folyt le az alsó helyiségekbe, útközben dermedve, de senki sem tudta, hol fog megállni.
A reaktor alatt buborékoltató medencék helyezkedtek el. Ez egy szabványos biztonsági rendszer volt: tervezési üzemzavar esetén a reaktorból érkező gőznek a vízen kellett áthaladnia, hogy lecsapódjon. Csakhogy senki sem számolt ilyen balesettel.
A számítás egyszerű volt és baljós: ha az izzó olvadék a vízbe zuhan, az azonnal felforr.
Gőzrobbanás, beszakadt födémek, újabb radioaktív szennyeződés kijutása a szabadba – és mindez a kármentés kellős közepén, amikor az erőműben amúgy is alig volt elég ember.
A valós fenyegetés rendkívül komoly volt: gőzrobbanás és további radioaktív kibocsátás. A több száz kilométerre lévő nagyvárosokat valószínűleg aligha érintette volna. Ám a veszély tényleges mértékét 1986 májusában senki sem tudta megbízhatóan kiszámítani, és a következményektől jóval jobban rettegtek.
A vizet szivattyúkkal és tűzoltótechnikával szivattyúzták ki. A teljes leürítéshez azonban kézzel kellett kinyitni két tolózárat az alsó helyiségben.
Valakinek le kellett mennie oda.
Kik mentek le valójában?
Nem volt semmiféle toborzás önkéntesekből. Műszak volt, jött egy telefonhívás, és el kellett végezni a munkát.
1986. május 6-án, tíz nappal a robbanás után felhívták a 26 éves Alekszej Ananyenkót, a 2-es reaktorcsarnok vezető gépészmérnökét, és közölték vele: le kell menni, és le kell engedni a buborékoltató medencét. Egyetlen okból választották őt: a karbantartó brigádban dolgozott, és úgy ismerte a blokk alagsorát, mint a saját tenyerét.
Ananyenko felhívta a műszakvezetőt, Borisz Baranovot, és kért még egy embert, mivel két tolózár volt. A második ember Valerij Beszpalov lett, a turbinacsarnok vezető mérnöke. Baranov maga is velük tartott, hogy kéznél legyen, ha valami rosszul sülne el.
Ananyenko később mindenféle álszerénység nélkül elmagyarázta: egyáltalán nem hitte, hogy meghalni megy. Azért küldték őt, mert tudta, mit kell csinálni, és senki mást nem küldhettek helyette. Véleménye szerint ésszerű kérés volt: visszautasítani ebben a pozícióban egyet jelentett volna azzal, hogy minek tartsanak egy ilyen mérnököt az erőműben.
Nem azért választották ki őket, mert készek voltak meghalni, hanem azért, mert pontosan tudták, hova kell menni és mit kell kinyitni.
Hogyan nézett ki a „merülés” a valóságban?
A „búvárok” elnevezés menthetetlenül ráragadt erre a trióra, a mélybe azonban soha nem merültek le.
A mérnökök vízhatlan védőruhát vettek fel – ezeket valóban búvárruhának nevezték, de nem tartoztak hozzájuk légpalackok. Nem is volt hová lemerülni. Búvárfelszerelés helyett egyszerű szovjet por- és aeroszolmaszkokat viseltek.
Ananyenko két dózismérőt vitt magával: egyet a mellkasára rögzített, a másikat a térde alá, a víz közvetlen közelébe. Zseblámpát is vitt, mivel a falon lévő kapcsoló a baleset után már nem működött, így a folyosó elárasztott szakasza koromsötét volt. Ezenkívül magához vett egy állítható villáskulcsot is arra az esetre, ha a tolózárak beszorultak volna.
A víz végül csak térdig ért, mivel a tűzoltók már kiszivattyúzták egy részét. Nem volt nagy kedvük gázolni benne, ezért a csapat felmászott egy csőre, amely a víz felett futott végig a folyosón. Gyorsan haladni nem lehetett rajta, mert könnyen leeshetett az ember, viszont a fenéken lévő radioaktív iszap így távolabb maradt a lábaktól.
A tolózárakat kézzel is sikerült megnyitni, nem volt szükség a szerszámra. A mérnökök hallották, ahogy a víz zubogva megindul a medencéből, ami azt jelentette, hogy a művelet sikerült. Megfordultak, és elindultak visszafelé.
Mit tett velük mégis a sugárzás?
A felszínen Ananyenko leadta a dózismérőket. Az értékekre már nem emlékezett: elmondása szerint nem mutatott semmi kirívóan magasat, és a meg nem jegyzett szám már eleve nem halálos ítélet. Ahogy ő maga találóan felidézte: ha a szám kiugróan magas lett volna, arra biztosan felfigyel.
De azért sétagaloppnak sem lehetett nevezni.
Beszpalov úgy emlékezett: amint kijöttek, azonnal a zuhanyzóba siettek. Lecsutakolták magukat, de a kijárati érzékelő még mindig jelzett. Újra megfürödtek, de még mindig sípolt. Aztán megint. A vízhatlan védőruhák – ahogy Ananyenko szárazon megjegyezte – a sugárzástól semmiféle védelmet nem nyújtottak.
Később fekete foltok jelentek meg a lábán – ezt nevezték a likvidátorok egymás között „radioaktív barnulásnak”. A kármentesítés három éve alatt Ananyenko összesen 92 rem sugárdózist kapott. Összehasonlításképpen: egy atomerőművi dolgozó éves határértéke körülbelül 5 rem volt.
A legfontosabb azonban az, hogy a három férfi közül egyiknél sem alakult ki akut sugárbetegség.
1986. május 16-án, tíz nappal a bevetés után megjelent a TASZSZ tudósítóinak – Vlagyimir Zsukovszkij, Vlagyimir Itkin és Lev Csernyenko – „Csernobil: a bátorság címe” című riportja. Az újságírók feladata világos volt: átadni a kármentés léptékét és feszültségét. A térdig érő víz felett, a csövön egyensúlyozó emberek így váltak az elárasztott labirintusok sötétjében mozgó sziluettekké, a rutinmunka pedig halálközeli hőstetté.
Ezután harminc éven át tartó torzulássorozat indult el.
A cikket folyamatosan újraközölték, és minden egyes feldolgozás újabb drámai elemekkel gazdagodott. A „búvárok” megnevezés a vízhatlan ruhákból búvárfelszerelést csinált. Később valamelyik publicista felvette a triót a bevetés után néhány nappal sugárbetegségben elhunytak listájára. Senki sem ellenőrizte a tényeket: ugyan ki keresne élő hősöket, akiknek a műfaj törvényei szerint meg kellett volna halniuk?
2019-ben az HBO mindezen sablonokat egyetlen jelenetbe sűrítette: a halálraítéltek toborzása, a fekete víz, a kialvó zseblámpák.
A legenda hősei mindeközben egyszerűen csak bejártak dolgozni.
Hogyan éltek tovább?
Egyszerűen folytatták a munkájukat.
Borisz Baranov a csernobili atomerőműben maradt műszakvezetőként egészen az erőmű 2000-es leállításáig. 2005. április 6-án hunyt el Kijevben, 64 éves korában, szívrohamban. A kijevi Liszove temetőben nyugszik.
Valerij Beszpalov az erőműben dolgozott, később az Enerhoatomnál, majd nyugdíjba vonult.
Alekszej Ananyenko három éven át váltott műszakokban dolgozott a csernobili atomerőműben, majd 29 évesen egészségügyi okokból – szívproblémák miatt – leszerelték. Átkerült az Állami Nukleáris Biztonsági Bizottsághoz, ahol aztán tizenhat éven át vezette az atomerőművi baleseteket vizsgáló osztályt. Az az ember, akit 1986-ban jelképesen már eltemettek, még fél életén át mások baleseteit elemezte.
Ananyenko és Beszpalov Kijev egyik alvóvárosában, a Trojescsina lakótelepen kapott lakást, a Balzac utcai „csernobili” toronyházakban. A két „elhunyt búvár” évtizedeken át ugyanabba a boltba járt vásárolni, és ezen a környezetükben senki sem csodálkozott.
A történet legfrappánsabb zárlatát nem egy újságíró vagy forgatókönyvíró adta meg, hanem a szomszéd lakásban élő kisfiú.
Ananyenko felesége, Valentyina egy újságírói interjúban mesélte el, hogy amikor megjelent a sorozat, a házuk melletti iskolában tanórát tartottak Csernobilról.
A tanárnő éppen a bevetés után életüket vesztő három búvárról mesélt, amikor a szomszéd kisfiú közbeszólt:
„Dehogyis, az a bácsi a szomszédunkban él!”
