1945-ben véget ért a háború Európában, de a békével együtt a szövetségesek új problémával szembesültek: a raktárak roskadoztak a több millió tüzérségi lövedéktől, légibombától, aknától és vegyi fegyvertől. A fegyverek egy része a legyőzött Németországhoz tartozott, másik része pedig a saját készletük volt, amelyre már nem volt szükség a korábbi mennyiségben.
Mindent szétszerelni, hatástalanítani a gyújtószerkezeteket, kinyerni a robbanóanyagot és a vegyi anyagokat – ez több évnyi veszélyes munkát jelentett volna. Ezért az első háború utáni években egy olyan megoldást választottak, amely akkoriban jóval egyszerűbbnek tűnt: a fegyvereket öreg hajókra rakták, kivontatták őket messze a nyílt tengerre, a legénység elhagyta a fedélzetet, majd a hajót a teljes rakományával együtt elsüllyesztették.
Ma egy ilyen eljárás szinte hihetetlennek hat. Az 1940-es és 1950-es években viszont teljesen komolyan az egyik legbiztonságosabb lehetőségnek tartották.
A háború után túl sok lőszer maradt
Csak Németországban hatalmas hagyományos és vegyi fegyverraktárakat foglaltak le a szövetségesek. Voltak ott tüzérségi lövedékek, légibombák, valamint mustárgázzal, foszgénnel, tabunnal és egyéb mérgező anyagokkal töltött lőszerek.
Mindezt a végtelenségig tárolni nem lehetett. A burkolatok rozsdásodtak, a gyújtók öregedtek, egyes vegyi lőszerek pedig szivárogni kezdtek. Folyamatos őrzésre, speciálisan kiképzett személyzetre és óriási raktárterületekre lett volna szükség.
A szárazföldi megsemmisítés sem volt egyszerű. A lőszert először biztonságosan el kellett szállítani, majd felnyitni vagy szétszerelni, semlegesíteni a robbanóanyagot, vegyi fegyver esetén pedig még a mérgező tartalmat is megsemmisíteni.
Amikor nem néhány ezer, hanem több tízezer és százezer tonnáról van szó, az árban és a sebességben megmutatkozó különbség óriásivá válik.
Miért éppen öreg hajókra pakolták őket
A hadi- és kereskedelmi flotta háború utáni leszerelése egybeesett a lőszerek megsemmisítésével. Kényelmes egybeesés adódott: egy öreg hajót, amelyet úgyis bontásra szántak, hatalmas konténerként lehetett hasznosítani.
A lőszereket a raktérbe pakolták, a hajót elvontatták a kijelölt mélytengeri pontra, majd kinyitották a fenékszelepeket, vagy speciális robbanótölteteket robbantottak fel. A hajó a rakományával együtt a mélybe süllyedt.
Ennek a módszernek volt egy lényeges előnye: a lőszereket kevesebbet kellett kézzel mozgatni. Ha egyszerűen a vízbe dobálták volna a lövedékeket a fedélzetről, minden ládát és bombát külön kellett volna pakolni. Egy öreg teherhajóval viszont egyszerre akár több ezer tonnát lehetett a mélybe küldeni.
Úgy gondolták, hogy a nagy mélységben a fegyverek távol maradnak az emberektől, a halászattól és a hajózástól, a tengervíz pedig idővel lebontja vagy felhígítja a veszélyes anyagokat.
A Skagerrakban több tucat ilyen hajót süllyesztettek el
Az egyik legnagyobb terület a Norvégia és Dánia közötti Skagerrak-szorosban található.
A háború után ide hordták a lefoglalt német vegyi lőszereket. Az öreg hajókat a német kikötőkben pakolták meg velük, majd nagyjából 25 tengeri mérföldre délkeletre a norvégiai Arendaltól vontatták őket, ahol a mélység eléri a 600–700 métert.
A modern kutatások több tucat elsüllyesztett hajót találtak ott, amelyek ehhez a művelethez köthetők.
A rakományban mustárgázzal, tabunnal, leviszittel és arzénvegyületekkel töltött légibombák és tüzérségi lövedékek voltak. Néhány hajót a végletekig telezsúfoltak lőszerrel.
Például az egyik ma is vizsgált hajón, a Falkenfelsen mintegy 9 ezer tonna lőszer lehetett, amelyből több ezer tonnát közvetlenül a mérgező vegyi harcanyagok tettek ki.
Nagy-Britannia pontosan ugyanígy járt el
Nagy-Britannia a háború után szintén a tengerbe süllyesztve szabadult meg a hatalmas mennyiségű vegyifegyver-készletétől.
A hivatalos brit adatok szerint pusztán 1945 és 1949 között mintegy 120 ezer tonna vegyi lőszert, bombát és tüzérségi gránátot süllyesztettek el. Jelentős részüket leselejtezett teherhajókba helyezték, és az Atlanti-óceán mélyére küldték.
Különösen beszédes volt a Sandcastle hadművelet 1955–1956-ban.
Britanniának még mindig több tízezer lefoglalt német légibombája maradt a tabun nevű idegméreggel töltve. Évek óta egy walesi raktárban álltak, és némelyik a burkolat állapota miatt már aggodalomra adott okot.
A bombák szétszerelése helyett úgy döntöttek, hogy az egész készletet egyszerre semmisítik meg.
Ehhez három öreg teherhajót használtak: az Empire Claire-t, a Vogtlandot és a Kotka nevű hajót. Megrakták őket vegyi lőszerekkel, Észak-Írországtól mintegy 80 mérföldre északnyugatra vontatták, majd nagy mélységben elsüllyesztették őket.
Egyedül a Vogtland majdnem 29 ezer légibombát vitt magával a tengerfenékre.
Miért nem félt senki attól, hogy a fémburkolatok átrozsdásodnak
Féltek tőle, de a következményeket másként képzelték el, mint ma.
A számítás azon alapult, hogy a mélytengeri területeket a felszíni áramlatok alig érintik, emberek nem jutnak el oda, a mérgező anyagok pedig a lassú szivárgás során feloldódnak és kémiailag lebomlanak a tengervíz hatalmas tömegében.
Egyes anyagok esetében ez valóban így történik. A tabun például reakcióba lép a vízzel, és fokozatosan lebomlik.
Más hatóanyagokkal azonban bonyolultabb a helyzet. A sűrű mustárgáz nehezen oldódik fel, az arzénvegyületek pedig megmaradhatnak az üledékben.
A fő tévedés nem az volt, hogy a mérnökök semmit sem tudtak a korrózióról. Csupán a tengerfeneket tekintették végső lerakóhelynek, ahová az embernek már soha többé nem kell visszatérnie.
Kiderült, hogy végül mégis vissza kell térni.
Mi történik ezekkel a hajókkal most
Az elmúlt évtizedek során a fém tovább rozsdásodott. A tengeralattjárók és merülőeszközök ma már szétesett bombatesteket és a rakterekből kiszóródott különálló lőszereket találnak némelyik hajó körül.
A Skagerrakban végzett vizsgálatok vegyi harcanyagok és bomlástermékeik nyomait mutatták ki a tengerfenéki üledékben. A süllyesztési helyek közelében élő egyes élőlényekben szintén kimutattak a vegyi fegyverekhez köthető vegyületeket.
Ugyanakkor a helyzet nem írható le úgy, hogy „a körülötte lévő tenger megmérgeződött”. Az anyagok eloszlása egyenetlen, egy részük rég lebomlott, más részük a lőszerek belsejében maradt, a kockázat mértéke pedig erősen függ az adott helytől.
A legnyilvánvalóbb veszély akkor keletkezik, amikor a régi lőszerek halászhálókba akadnak, kábel- vagy csővezeték-fektetés nyomvonalába kerülnek, illetve amikor megpróbálják őket kiemelni a fenékről.
Miért nem emelik ki őket egyszerűen most
Első pillantásra kézenfekvőnek tűnik a megoldás: kiemelni a hajókat, és megfelelően megsemmisíteni a tartalmukat.
Egy 70–80 éve víz alatt fekvő régi vegyi lőszer azonban sokkal kevésbé kiszámítható tárgy, mint amilyen közvetlenül a háború után volt. Mozgatáskor a burkolat széteshet, a robbanóanyag veszélyes marad, a vegyi tartalom pedig szivároghat a kiemelés során.
Ráadásul egyetlen elsüllyedt hajó több ezer tonna rakományt is tartalmazhat.
Ezért számos mélytengeri roncs esetében ma az az alapvető megközelítés, hogy megfigyelik őket, és szükségtelenül nem nyúlnak hozzájuk, ahelyett hogy tömeges kiemelésbe kezdenének, amely önmagában is súlyos katasztrófát okozhatna.
Elég komor paradoxon alakult ki. A háború után egész hajókat éppen azért süllyesztettek el, hogy a veszélyes lőszereket soha többé ne kelljen látni. Eltelt néhány évtized, a fém pusztulni kezdett – és kiderült, hogy a tenger nem tüntette el a problémát, csupán a jövőre halasztotta.
