Tádzs asz-Szaltane perzsa hercegnő régi fényképein azonnal megakad a szemünk a dús, összenőtt szemöldökén, a felső ajka feletti sötét piheszőrzeten és a meglehetősen markáns arcvonásain.
Emiatt a hercegnőt sokszor illették a „férfias külsejű nő” jelzővel. Vannak, akik a mai napig el sem hiszik, hogy a képeken valóban egy nő szerepel; szentül meg vannak győződve róla, hogy az egész csak valami tréfa, és egy női ruhába öltözött férfit látnak. A 19. századi Iránban azonban egyáltalán nem számított kirívónak ez a megjelenés.
Tádzs asz-Szaltane az Iránt 1848 és 1896 között irányító Nászer ad-Din Kádzsár sah lánya volt.
Akkoriban Iránban a női szépségről alkotott kép merőben eltért mind az európai, mind pedig a mai normáktól. Mi több, a Kádzsár-dinasztia korai időszakában a férfi és a női szépségideál meglepően sok közös vonást mutatott.
A mai szemmel talán legszokatlanabb vonás a vastag, középen összenőtt szemöldök volt. Eszük ágában sem volt ritkítani vagy formázni a szálakat, ahogyan az nálunk megszokott. Sőt, ha egy nőnek természeténél fogva nem volt elég sűrű a szemöldöke, sminkkel és festékkel segítettek rá a hatásra.
A bajusszal még ennél is furcsább volt a helyzet: a nők felső ajka feletti finom, sötét pihéket egyáltalán nem távolították el. Az udvari körökben ezt kifejezetten vonzó vonásnak, mondhatni a női szépség egyik legfőbb mércéjének tekintették.
A hölgyek sokszor még rá is erősítettek erre egy kis sminkkel, és sötét vonalat húztak a felső ajkuk fölé, hogy még hangsúlyosabbá tegyék a „bajszukat”. A Kádzsár-korszakban egy sűrű szemöldökű, bajszos nő maga volt a két lábon járó tökély.
Tádzs apjának egy másik felesége például szintén büszke tulajdonosa volt egy tekintélyes, összenőtt szemöldöknek. A sahnak egyébként nagyjából 85 felesége volt, akik közül Anisz ad-Daula számított a főfeleségnek – és a korabeli ízlést ismerve, vélhetően a leggyönyörűbbnek is.
Anisz egyáltalán nem származott gazdag vagy befolyásos családból. Szülei egyszerű pásztorok voltak, így kiemelt udvari rangját nem a származásának, kizárólag a sah iránta érzett olthatatlan vonzalmának köszönhette.
Carla Serena, egy olasz utazónő, aki 1877-ben járt Iránban, részletesen feljegyezte az udvari sminkelési szokásokat. Beszámolójában kiemelte, hogy a nők felső ajka fölé sokszor szándékosan húztak vékony, sötét vonalat, mivel a bajuszt a női báj elengedhetetlen kellékének tartották. Ráadásul a keleti nők szőrzete eleve dúsabb és erősebb, így az alapok is adottak voltak a kor divatjához.
A 19. századi Irán másik nagy szépségideálja a telt alkat volt. Mivel a köznép és a parasztság keményen dolgozott, és meglehetősen szűkösen táplálkozott, a molett testalkat és a toka a jólét egyértelmű szimbóluma volt. Azt üzente a világnak: az asszony bőségesen eszik, és eszébe sem jut nehéz fizikai munkát végezni.
Nászer ad-Din sah egyébként is kifejezetten rajongott a formás, teltkarcsú nőkért. Asszonyai számára különösen kalóriadús, édességekben és zsíros fogásokban gazdag étrendet állíttatott össze az udvari konyhán. A testmozgást pedig a minimálisra szorították, szó szerint mindent elkövetve azért, hogy a feleségek és a lányok minél jobban kikerekedjenek.
A rövid szoknya divatja érdekes módon azután honosodott meg a sah háremében, hogy az uralkodó részt vett élete első balettelőadásán, és teljesen lenyűgözte a látvány. Hazatérve tütühöz hasonló rövid szoknyákat hozott divatba, amelyeket a nők a nadrágjuk felett viseltek, ezáltal optikailag még szélesebbnek mutatva a csípőjüket.
Érdemes persze megjegyezni, hogy minden divatnak megvannak a maga mélyebb gyökerei. Ha egy társadalomban a férfiak a bajszos és dús szemöldökű nőkért epekedtek, abból mindenki maga vonhatja le a következtetést, hogy titkon talán kit is képzeltek a feleségeik helyébe. Tádzs asz-Szaltane hercegnő férje például kiváló – és kissé ironikus – példa erre a furcsa kettősségre.
Bár egyes történészek igyekeznek azzal magyarázni a jelenséget, hogy a felső ajak feletti puha piheszőrzet a fiatalság és a vonzerő szimbóluma volt (hiszen a kamaszfiúk esetében is hasonló vonásokat értékeltek), azért valljuk be: a finom, alig észrevehető pihe szinte minden nőnél ott van, a markáns, festékkel kiemelt bajusz viszont egészen más kategória.
A 18–19. századi perzsa kultúrában a nemi jegyek közötti határok jóval elmosódottabbak voltak a mainál. A korabeli irodalomban pontosan ugyanazokat a jelzőket – a holdarcot, a rózsás orcát, a mandulaszemeket, a karcsú derekat és az ívelt szemöldököt – használták a férfiak és a nők szépségének dicséretére egyaránt. Ez némileg ahhoz hasonlít, ahogyan az ókori Görögországban vagy Rómában a smink használata sem korlátozódott kizárólag a nők kiváltságára.
A 19. század végén és a 20. század hajnalán Irán egyre inkább Európa felé fordult, aminek hatására a modern nőről alkotott elképzelések is gyökeresen megváltoztak. Ami korábban ellenállhatatlanul vonzónak számított, az pillanatok alatt divatjamúlttá és nevetségessé vált.
Az 1920-as évektől kezdve a női bajusz már kifejezetten gúnyolódás tárgya lett az országban. A perzsa nők pedig elkezdték csipesszel, hagyományos cérnás módszerrel vagy épp gyantázással eltávolítani a korábban oly büszkén viselt arcszőrzetüket.
A férfi és a női szépségideál ekkor vált el végleg egymástól. Előtérbe került a modern, világi nő képe: a finoman ápolt arc, a vékonyra szedett, rendezett szemöldök, a sima felső ajak, a nyugati stílusú ruházkodás, később pedig a nyugati mintára vágott divatos, rövid frizura.
1936-ban végül hivatalosan is betiltották a csador nyilvános viselését. Tádzs asz-Szaltane hercegnő 1936 januárjában elhunyt, így ezt a történelmi fordulópontot már nem érhette meg – noha paradox módon egész életében a nők függetlenségéért küzdött, a fátylat pedig a sötét múlt idejétmúlt, elnyomó maradványának tartotta.
