Nők, akik világítottak a sötétben: Hogyan változtatott a rádium egy gyönyörű órát halálgyárrá

Az 1920-as években amerikai kisvárosokban olyan lányokkal lehetett találkozni, akiknek a sötétben világított a hajuk, a ruhájuk, sőt még a zsebkendőjük is.

Az udvarlók el voltak ragadtatva, a barátnők irigykedtek, maguk a lányok pedig kellemes ráadásnak tekintették a ragyogást a tekintélyes munkájuk mellé. Nem sejtették, hogy ez nem bónusz volt, hanem halálos ítélet – és a munkaadójuk írta alá.

Ez a történet arról szól, hogyan bizonyult a korszak legdivatosabb anyaga lassított hatású méregnek – és hogyan írta át néhány haldokló nő a munkavédelmi szabályokat.

1898-ban Marie és Pierre Curie felfedezte a rádiumot, a világ pedig úgy hitte, rátalált a jövő csodaszerére. A „radioaktivitás” szó akkoriban semmivel sem hangzott félelmetesebben, mint a „vitaminok”: a rádiumot arckrémekbe, fogkrémekbe és olyan tonizáló italokba keverték, mint a Radithor, amelyet palackozott „folyékony napfényként” értékesítettek.

1915-re egyetlen gramm rádium már 84 500 dollárba került.

Mai pénzre átszámítva ez körülbelül 1,9 millió dollár. A közönség nem magától a rádiumtól félt, hanem a hamisítványoktól: az áhított elem nélküli terméket átverésnek, nem pedig megmenekülésnek tartották. Ezen a háttéren a csodaanyaggal végzett munka nem pusztán biztonságosnak, hanem valóságos szerencsének tűnt, és készségesen jelentkeztek rá.

1917-ben az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, a hadseregnek pedig világító számlapok millióira lett szüksége az órákhoz, iránytűkhöz és műszerekhez. A United States Radium Corporation és versenytársai tömegesen vették fel a festési feladatokra a fiatal nőket és tinédzser lányokat, nagyrészt bevándorló családokból.

A rádium adta a sugárzást, a cink-szulfid e sugárzás hatására zöldesen derengett, az arabmézga pedig mindezt pasztává fogta össze. A borzalom nem csupán abban állt, hogy az ecseten egy darabka rádium pihent, hanem abban, hogy hová utasították őket, hogy juttassák a festéket.

Jól fizettek: nagyjából másfél centet számlaponként, egy ügyes munkásnő pedig akár 250 darabot is megfestett egy műszak alatt. A számlapfestők az ország legjobban fizetett munkásnői közé tartoztak. Akadt azonban egy bökkenő. A teveszőr ecset pár vonás után elveszítette a formáját, a számlapon látható számok pedig parányiak voltak. Ha ronggyal törölték volna meg az ecsetet, festéket és időt veszítettek volna, vagyis a cég pénzét. Ezért a vezetőség hivatalosan is betanította a lányoknak a „lip, dip, paint” módszert: nyald meg az ecset hegyét, mártsd a rádiumos festékbe, és vidd fel a felületre. Nyald meg, mártsd bele, fesd fel. Naponta több száz alkalommal.

Arra a kérdésre, hogy „ez biztosan nem ártalmas?”, a vezetőség azt felelte: a rádium teljesen veszélytelen, legfeljebb egészséges pírt varázsol az arcra.

A lányok hittek nekik. Randevúk előtt a világító pasztával festették be a körmüket, a fogaikat és a szempillájukat. Az illinoisi Peg Looney még haza is vitt a porból, hogy világító bajuszt rajzoljon vele a kistestvéreinek. Műszak után radioaktív por borította a ruhájukat és a hajukat, szürkületben pedig úgy ragyogtak a munkásnők, hogy rájuk ragadt a „szellemlányok” elnevezés.

Tudtak a vállalat vezetői a radioaktív elemek ártalmairól? Igen! Bár a pusztítás valós mértékét ők is alábecsülték.

Ugyanezen vállalatok laboratóriumaiban a vegyészek védelmet nyújtó ólomfalak mögött, maszkban és speciális csipeszekkel dolgoztak pontosan ugyanezzel a rádiummal.

A rádium veszélyessége nem volt titok a szakemberek előtt. Egyszerűen egyenlőtlenül osztották el a tudást: a kutatóknak védőfal és csipesz jutott, a lányoknak pedig ecset a szájukba.

Hogy értsd a probléma tudományos lényegét: a rádium kémiailag hasonlít a kalciumhoz, a szervezet pedig részben sajátjaként kezeli. A festékkel lenyelt rádium készségesen beépül oda, ahová a test a kalciumot irányítja: közvetlenül a csontokba.

És lőni kezd. A rádium alfa-részecskéket bocsát ki – nehezeket, rövid hatótávolsággal. Kívülről egy egyszerű papírlap is megvéd tőlük.

A csonton belül azonban szörnyű pusztítás zajlik: minden egyes részecske közvetlen közelről és a nap huszonnégy órájában zúzza szét a sejteket. A csontvelő kiég, a csontot mikroszkopikus lyukak lyuggatják át, és már egyetlen ujjnyomástól darabokra törik.

Az első vészharang a fogaknál szólalt meg. 1921-ben a 24 éves festőnő, Mollie Maggia egy mozgó foggal fordult fogorvoshoz. Egy év leforgása alatt az alsó állkapcsa teljesen elpusztult, Mollie pedig elvérzett.

A halál okaként szifiliszt állapítottak meg – egy olyan diagnózist, amely egyszerre terelte el a gyanút a gyárról és tiporta sárba az elhunyt jó hírét: a prűd Amerikában az ilyen megbélyegzett nő családja inkább a hallgatást választotta. Csakhogy, mint utóbb kiderült, a lány egyáltalán nem volt beteg.

Az igazságra ráébredő orvosokat a nagyvállalat perrel fenyegette meg. Amikor a cég saját megbízásából a Harvard kutatói, Drinkerék vizsgálták át a gyárat, és mindenütt radioaktív port találtak, a vezetőség eltitkolta a jelentést, a Munkaügyi Hivatalnak pedig egy olyan meghamisított változatot juttatott el, amely szerint a munkakörülmények kitűnőek.

1927-ben exhumálták Mollie testét. Öt évvel a temetése után a csontjai még mindig radioaktívak voltak – a vizsgálat nem hagyott esélyt a cégnek.

Grace Fryer, egy szakszervezeti aktivista lánya már 1920-ban otthagyta a gyárat, és egy bankban vállalt munkát. Két év múlva hullani kezdtek a fogai, a gerince pedig elgörbült. Rájött, mi okozza a bajt, de két éven át egyetlen ügyvédet sem talált magának.

A csapda tökéletesen működött: az állami törvény mindössze két évet biztosított a munkahelyi sérülésekkel kapcsolatos keresetek benyújtására. A sugárbetegség viszont három, öt vagy tíz év elteltével üti fel a fejét. Jogi értelemben az áldozatok nem is léteztek.

1927-ben egy fiatal ügyvéd, Raymond Berry végül mégis felkarolta az ügyet. Grace-hez még négy egykori munkásnő csatlakozott – a sajtó az eljárást az „öt halálraítélt perének” nevezte el. Az első tárgyaláson, 1928 januárjában a lányok annyira elgyengültek, hogy még az eskütételhez sem bírták felemelni a kezüket. A védelem stratégiája végtelenül egyszerű és visszataszító volt: pusztán az időt akarták húzni. A bíró szeptemberre napolta el a tárgyalást, mert a vállalat tanúi Európába utaztak pihenni. Ekkor hatalmas sajtófelháborodás tört ki, ennek nyomására pedig a társaság egyezséget kötött: minden lánynak fizettek tízezer dollárt, vállalták a kezelések költségeit, és évi 600 dolláros járadékot állapítottak meg nekik.

A pénz már senkit sem menthetett meg, de megdöntötte a cég legfőbb mentegetőzését: „nem tudtunk róla”. A lányok hamarosan meghaltak. Grace Fryer 1933-ban, 34 évesen hunyt el szarkómában. Addigra a rádium elérte még az Undark festék kifejlesztőjét is: dr. Sabin von Sochocky már 1928-ban belepusztult a saját találmányába, miután elveszítette a fogait és az ujjait.

Az állam ez idő alatt nem kapkodott: mit számít, ha munkásnők pereskednek a munkaadójukkal. A valódi lépés akkor következett be, amikor a rendszer egy saját embere vált áldozattá.

Eben Byers acélmágnás és bajnok golfozó 1927-től kezdve Radithort ivott a vitalitása megőrzésére – alig pár év alatt nagyjából 1400 üvegcsét hajtott fel, néha naponta hármat is, és még a lovait is ezzel a szerrel itatta.

A Radithor egy akkoriban divatos élénkítőszer volt, amely desztillált vízből, valamint rádium-226 és rádium-228 hozzáadásából állt.

1932-re Byersnek mindkét állkapcsát el kellett távolítani, a koponyáján lyukak keletkeztek, végül meghalt. Évtizedekkel később a The Wall Street Journal klasszikussá vált szalagcímében így foglalta össze történetét: „A rádiumos víz remekül bevált, amíg le nem esett az álla”.

A bevándorló munkásnők tucatjainak halálát éveken át észre sem vette a rendszer. Egyetlen halott milliomos viszont elég volt ahhoz, hogy a gyógyszerek szövetségi felügyeletét drasztikusan szigorítsák, és ezzel véget vessenek a rádiumos „tonikok” piacának.

Az Egyesült Államokban és Kanadában összesen mintegy négyezer nő dolgozott számlapfestőként. Az 1920-as évek végére már több tucatnyi halálos áldozatot tartottak számon; a kutatók becslése szerint a rádium 112 számlapfestő közvetlen halálát okozta, a megnyomorított és megbetegedett áldozatok száma pedig több százra tehető: sokan évtizedekkel később haltak meg daganatos betegségben anélkül, hogy valaha bekerültek volna bármilyen statisztikába.

Haláluk a szó legszorosabb értelmében nem volt hiábavaló. Amikor az 1940-es években a Manhattan terv tudósai a plutóniummal kezdtek dolgozni – amely a szervezetben pontosan úgy viselkedik, mint a rádium –, a biztonsági előírásokat a rádiumüzemek tapasztalataira alapozták: elszívófülkéket, ólomfalakat és dózismérőket vezettek be. Az atomipar szakemberei később elismerték: a „szellemlányok” példája nélkül a gyárak egyszerű rémhírterjesztőként intézték volna el a kutatók figyelmeztetéseit. 1949-ben az Egyesült Államokban törvénybe iktatták a munkavállalók kártérítési jogát foglalkozási megbetegedések esetén, a számlapfestő lányok pere pedig annak a küzdelemnek az egyik korai mérföldkövévé vált, amely évtizedekkel később elvezetett a modern munkavédelmi szervekhez, köztük az OSHA megalakulásához.

A rádium-226 felezési ideje 1600 év. Amikor 1978-ban tudományos céllal exhumálták Peg Looney földi maradványait – pont azét a lányét, aki világító bajuszt festett a testvéreinek –, a csontjaiban a megengedett határérték több mint ezerszeresét kitevő rádiumot találtak; a holttestet ólomkoporsóban adták vissza a családnak. Ezek a sírok még tizenhat évszázadon keresztül fognak „ragyogni” – tovább, mint amióta a térképen lévő országok többsége egyáltalán létezik.

De rejtőzik ebben a történetben némi megnyugvás is. Egy maroknyi haldokló nő, akiken már sem az orvosok, sem az ügyvédek, sem a saját csontjaik nem tudtak segíteni, véghezvitte azt, ami az egészségeseknek és erőseknek sem sikerült: rákényszerítette a vállalatokat arra, hogy felelősséget vállaljanak az emberekért. Mindannyian tartozunk nekik valamivel, akik ma élve hagyjuk el a munkahelyünket.