Sergey Ivliev osztrák kutató új tanulmánya meglepő választ kínál a híres Fermi-paradoxonra. Az 1950-es években Enrico Fermi fizikus egy egyszerű kérdést tett fel egy Los Alamos-i ebéd közben: „Hol van mindenki?”
Ha a világegyetem tele van potenciálisan lakható bolygókkal, miért nem látjuk fejlett civilizációk nyomait? Ez a kérdés vált a földönkívüli intelligencia keresésére irányuló modern programok alapjává, jóllehet maga Fermi soha nem publikálta hivatalosan a gondolatait.
Ivliev, aki matematikai közgazdaságtanból szerzett diplomát, és több környezetvédelmi tanácsadó céget alapított, a paradoxon új feloldását javasolja a „csendes expanzió szűrője” koncepcióján keresztül. A tanulmány központi érve az, hogy a fejlett civilizációk nem építenek több ezer idegen megastruktúrát, mert az autonóm, MI-alapú űripar küszöbének elérése után a „hangos”, erőforrás-igényes birodalmak fenntartása irracionálissá válik. Ehelyett az expanzió „csendes” üzemmódba vált, amelyet racionális célok vezérelnek: a túlélést fenyegető kockázatok megosztása, a tudás megőrzése és a tudományos megfigyelések.
Az ilyen átmenet kulcsfontosságú küszöbét Ivliev AICI-nek (autonóm MI-űripar) nevezi. Ez az az állapot, amikor egy civilizáció önfenntartó földönkívüli ipari és számítástechnikai rendszert hozott létre, amely autonóm mesterséges intelligencia segítségével képes biológiai lények állandó részvétele nélkül űrtechnológiát tervezni, gyártani, javítani és indítani. A jelenlegi kísérleteink az űrbeli adatközpontokkal még csak a legelső lépéseket jelentik ebbe az irányba.
Sergey Popov asztrofizikus elképzeléseire támaszkodva Ivliev abból indul ki, hogy a racionális mesterséges intelligenciát nem emberi indítékok vezérlik majd – nem a csillagok romantikája, a hírnév vagy a hódítás vágya. Számára az űrkutatás mindenekelőtt kockázatkezelés. Az egész civilizációt „egyetlen kosárban” tartani – egyetlen bolygón, egyetlen csillagrendszerben vagy akár egyetlen galaxisban – veszélyes: bármely kellően nagy katasztrófa mindent elpusztíthat.
Az AICI megléte mellett a csillagközi küldetések energiaigénye viszonylag csekély kiadási tétellé válik a civilizáció számára. Például egy 10 kilogrammos szonda elküldése egy másik csillaghoz a fénysebesség 1%-ával csak kis részét igényli a civilizáció energiaköltségvetésének. Egy ilyen szonda nem visz telepeseket – a civilizáció „magvait” hordozza: annak tudását, kódjait, esetleg fagyasztott biológiai mintákat. Egy megfelelő rendszert elérve a fejlett mesterséges intelligencia szükség esetén akár egy egész világot újraindíthatna ott.
Ez maga a „csendes expanzió”: a milliónyi utassal teli, ormótlan űrhajók helyett kis tömegű, észrevétlen „magrendszerek” szóródnak szét a galaxisban. Ezek távoli megfigyelések adatai alapján választanak ígéretes exobolygókat, takarékosan használják fel a helyi erőforrásokat, és szigorúan korlátozzák az önreprodukciót, hogy elkerüljék azt a forgatókönyvet, amelyben az autonóm nanogépek ellenőrizetlenül mindent felfalnak maguk körül.
Ebben a képben a „hangos” technoszignatúrák – például a Kardasev III-as szintű civilizációk hősugárzásának – hiánya nem az üres galaxist jelenti. Azt jelenti, hogy a sikeres civilizációk észrevétlen, takarékos üzemmódra váltottak, és katasztrófák esetére „biztonsági másolatokat” készítenek, ahelyett hogy energiát pazarolnának látványos megastruktúrákra.
Ennek a hipotézisnek azonban van egy nyugtalanító következtetése is. Ha a csillagközi „biztonsági másolatok” viszonylag olcsók, és egyelőre semmilyen egyértelmű nyomát nem találtuk ilyen rendszereknek a Naprendszerben, két lehetőség adódik: vagy az elsők között vagyunk, akik megközelítik az AICI-küszöböt, vagy a bolygószintű iparról az autonóm űriparra való áttérés egy rendkívül szűk, veszélyes „palacknyak”, amelyen szinte senki sem jut át.
Magukat a „csendes” szondákat még közvetlenül a szomszédságunkban is nagyon nehéz lenne felfedezni, így korai lenne végleges következtetéseket levonni. A szerző gondolatmenete szerint azonban, ha az emberiség valóban közeledik az AICI-küszöbhöz, olyan területre lépünk, ahol valószínűleg már sok más civilizáció elbukott. Ez a mesterséges intelligencia és az űrinfrastruktúra fejlődésének szabályozásáról szóló vitákat nemcsak technológiai, hanem a szó szoros értelmében véve a civilizációs túlélés kérdésévé teszi.
