Bár a Vénusz felszínéről korántsem készült annyi fotó, mint amennyit látni szeretnénk, azért szerencsére akad néhány különleges felvétel. Nézzük is meg, hogyan zajlott a szomszédos bolygó meghódítása a szovjet űrkutatás hőskorában!
1975. október 22-én a szovjet Vénusz–9 űrszonda a Vénuszhoz érve sikeresen kibocsátotta leszállóegységét. A landolás a bolygó Nap által megvilágított, de a Földről nem látható oldalán történt, a szerkezet pedig néhány perccel később már meg is kezdte a történelmi panorámafelvételek készítését a zord felszínről.
Ezek voltak a történelem legelső felvételei, amelyeket a Vénusz felszínéről továbbítottak a Földre. A leszállás helyszínén jól kivehető, hogy a bolygó ezen a részén meglehetősen durva, sziklás a terep.
A tudósok feltételezése szerint az ehhez hasonló, nagyobb sziklákkal borított táj az egész bolygóra jellemző lehet, mivel a Vénuszon rendkívül intenzív geológiai aktivitás zajlik. A szonda elképesztő körülmények között, de összesen 53 percig tudott működőképes maradni a pokoli felszínen, mielőtt végleg megszakadt vele a kapcsolat.
Még ugyanabban az évben, 1975. október 25-én egy újabb szovjet űreszköz landolt a bolygón: a Vénusz–10. Ez a szonda már egy teljesen más területen ért talajt, méghozzá nagyjából 2200 kilométerre a Vénusz–9 leszállási helyétől.
Ez a szonda szintén lenyűgöző panorámafelvételeket készített. A forró bolygó barátságtalan felszínén mindössze 65 percig bírta a strapát, mielőtt felmondta volna a szolgálatot.
Ezeket a lenyűgöző felvételeket már a Vénusz–13 űrszonda rögzítette 1982. március 1-jén. A Vénusz–13 az elődeinél jóval tovább bírta a kiképzést: 2 órán és 7 percen keresztül üzemelt a szélsőséges környezetben.
Ahogy látható, a szovjet szondáknak nem volt hosszú életük a Vénuszon. Ennek legfőbb oka, hogy a bolygón az átlagos felszíni hőmérséklet eléri a +460–475 Celsius-fokot, miközben a légnyomás nagyjából 89-szerese a földinek (89 atmoszféra). Emiatt az űreszközök gyakorlatilag pillanatok alatt megfőnek és szétnyomódnak ezen a pokoli vidéken.
A Vénusz–13 kutatómunkája során azonban egy meglehetősen komikus – vagy inkább tragikomikus – helyzet is adódott.
A felvétel közepén, a talajon jól kivehető egy félköríves tárgy. Ez valójában a szonda kamerájának védőkupakja volt, amely ereszkedés közben óvta a lencsét a brutális hőtől és a sűrű légkörtől. Amikor eljött a fotózás ideje, a kupak a terveknek megfelelően automatikusan levált, és a földre esett.
A felvétel bal oldalán pedig egy létraszerű, megnyúlt szerkezet, az úgynevezett „mechanikus kar” látható. Ennek az lett volna a feladata, hogy a talajra ereszkedve adatokat gyűjtsön a Vénusz felszínének összetételéről. Legalábbis a mérnökök így tervezték. A csavar a történetben az, hogy a félkör alakú lencsevédő kupak pechjükre pontosan arra a pontra esett, ahová a karnak a talajvizsgálatot el kellett volna végeznie. Így a drága és precíz műszer a vénuszi kőzetek helyett a saját kamerájának védőkupakját elemezte ki rendkívüli alapossággal.
Így fest maga a bolygó távolról. A felvételt a japán űrügynökség Akatsuki nevű űrszondája készítette 2015-ben.
A szovjet szondák missziói után a Vénusz felszínére már nem küldtek több leszállóegységet. A NASA-t manapság sokkal jobban lázba hozza a Mars, ahová sorra indítják a modern marsjárókat, holott a Vénusz nagyjából hasonló távolságra van a Földtől. Ennek a hanyagolásnak a legfőbb oka a Vénusz szélsőséges, „szondagyilkos” klímája és a pusztító felszíni légnyomás. Pedig ki tudja, hosszú távon talán éppen a Vénusz tanulmányozása tartogatna számunkra értékesebb tudományos áttöréseket, mint a Vörös Bolygó.
