Egy olyan világban, ahol a legtöbb népnél a nemzeti hovatartozás hagyományosan apai ágon öröklődik, a zsidó hagyomány egyedülálló megközelítésével tűnik ki.
Az anyai származás elve a hagyományos zsidó vallásjog egyik alapvető szabálya. Ókori rabbinikus források rögzítik, kialakulásának pontos idejéről és okairól azonban nincs történészi egyetértés. Vallási jelentését ezért érdemes megkülönböztetni a hozzá kapcsolódó eredetmagyarázatoktól.
A hagyományos zsidó vallásjog, a halacha szerint zsidónak az számít, aki zsidó anyától született, vagy érvényes betéréssel csatlakozott a zsidósághoz. A betérés héber neve gijur. Az ortodox és a konzervatív irányzat az anyai származás elvét követi, a betérések elismerésében azonban lehetnek köztük különbségek.
A bibliai nemzetségtáblákban és a törzsi hovatartozás meghatározásában az apai leszármazás kap hangsúlyos szerepet. Ábrahám, Izsák és Jákob a hagyomány ősatyái. Az apai ág jelentősége a későbbi vallásjogban is megmaradt: például a kohanita, vagyis papi, illetve a lévita származást apai ágon tartják számon. Ez azonban más kérdés, mint annak meghatározása, hogy valaki zsidónak számít-e.
Az anyai származás elvének egyik fontos rabbinikus magyarázata a Tóra vegyes házasságokat tiltó szakaszához kapcsolódik (Dvárim, vagyis 5Mózes 7,3–4):
„És ne köss velük házasságot: lányodat ne add az ő fiához, és az ő lányát se vedd el a te fiadnak. Mert elfordítja a fiadat az én követésemtől.”
A babilóniai Talmud Kidusin traktátusa (68b) a „fiadat” kifejezést a lányod nem zsidó férfitól született fiára, vagyis az unokádra is vonatkoztatja. Ebben az értelmezésben a zsidó nő gyermeke a „te fiad”, míg a nem zsidó nő és a zsidó férfi gyermeke nem kapja meg ugyanezt a megnevezést. A rabbinikus magyarázat így támasztja alá, hogy a gyermek zsidó státuszát az anya határozza meg.
A szabály előzményei között gyakran említik Ezsdrás pap és törvénytanító tevékenységét, amelyet hagyományosan az i. e. 5. századra tesznek. Ezsdrás könyve szerint a babiloni fogság után újjászerveződő júdeai közösségben komoly vallási konfliktust okoztak az idegen népekből származó nőkkel kötött házasságok. Az azonban vitatott, hogy ez a történet már az anyai származás későbbi szabályát tükrözi-e.
A bibliai elbeszélésben Ezsdrás a közösség Istennel kötött szövetségének megsértéseként tekint ezekre a házasságokra. A könyv 10. fejezetében az idegen feleségek és a tőlük született gyermekek elküldésére tesznek fogadalmat. A szöveg súlyos közösségi válságot mutat be, de nem fogalmazza meg kifejezetten azt az általános szabályt, hogy a zsidó hovatartozás minden esetben az anyától függ.
A szabályhoz több közismert magyarázat kapcsolódik. Az egyik szerint az anya kiléte rendszerint biztosabban megállapítható, mint az apáé. Ez kézenfekvő érvnek tűnik, de önmagában nem bizonyítja a szabály eredetét, különösen azért, mert a hagyományos vallásjog más származási kérdésekben továbbra is az apai ágat követi.
Egy másik magyarázat az anya szerepét emeli ki a családi hagyományok, a nyelv és a hit továbbadásában. A Példabeszédek könyve is arra int: „Ne hagyd el anyád tanítását” (1,8). Ugyanez a vers azonban az apa tanításának meghallgatására is felszólít. A szülők nevelő szerepének hangsúlyozása vallási üzenet; nem jelenti azt, hogy a gyermek identitását kizárólag az anya alakítja.
A zsidó közösségek történelmét háborúk, kényszerű vándorlások és üldöztetések is alakították. A hagyományos szabály szerint a zsidó anya gyermeke az apa származásától függetlenül zsidó. Ebből azonban nem következik, hogy az elv kifejezetten a háborús veszteségek ellensúlyozására alakult volna ki: ezt nem lehet bizonyított történeti tényként állítani.
A kutatásban a római jog lehetséges hatása is felmerült. A római jog bizonyos, jogilag érvényes házasságon kívüli kapcsolatokból született gyermekek státuszát az anyáéhoz kötötte. Shaye J. D. Cohen történész ezt a rabbinikus szabály egyik lehetséges előzményeként vizsgálta. A párhuzam azonban önmagában nem bizonyítja az átvételt, és azt sem, hogy a szabályt gyermekvédelmi céllal vezették be.
Az anyai származás elve ma is meghatározó a hagyományos zsidó vallásjogban, de a zsidó irányzatok gyakorlata nem egységes. Az észak-amerikai reformzsidóság meghatározott feltételekkel a zsidó apa és nem zsidó anya gyermekét is zsidónak ismeri el, ha zsidóként nevelik, és vallási-közösségi cselekedetekkel megerősíti ezt az identitását. Izraelben pedig külön kell választani a vallási státuszt és a bevándorlási jogosultságot. A visszatérési törvény zsidónak azt tekinti, aki zsidó anyától született vagy betért, és nem tartozik más valláshoz; a törvény szerinti jogosultság azonban bizonyos feltételekkel zsidók gyermekeire, unokáira és házastársaira is kiterjed. A származás, a vallási hovatartozás és a személyesen megélt identitás tehát összefüggő, de eltérő kérdések.
