A második világháború utolsó hónapjaiban Japán egyre gyakrabban vetett be olyan fegyvereket, amelyek önmagukban is jelezték az ország súlyos helyzetét. Az öngyilkos pilóták vezette repülőgépek váltak a legismertebb példává, a tengeren azonban egy nem kevésbé drasztikus elgondolás született meg: egy torpedó, amelynek belsejében ember ül.
Ezt a fegyvert Kaitennek nevezték. Gyakran „emberi torpedóként” vagy „kamikazetorpedóként” is emlegetik. Formálisan a „kamikaze” kifejezést inkább a légierőhöz kötik, míg a Kaiten a haditengerészet különleges támadóegységeihez tartozott, a lényeg azonban hasonló volt: a pilóta szinte biztosan nem tért vissza.
A feladata egyszerű és félelmetes volt: eljutni az ellenséges hajóig, kézi vezérléssel célba juttatni a torpedót, és a célponttal együtt felrobbanni.
Mit jelentett a Kaiten elnevezés?
A Kaiten nevet általában többféleképpen fordítják: „a sors megfordítása”, „az események menetének megváltoztatása”, olykor pedig „az égbolt megfordítása”. A mögöttes szándék egyértelmű volt: a japán parancsnokság abban bízott, hogy az új fegyver segít megfordítani a háború menetét.
1944 közepére Japán helyzete a Csendes-óceánon drámai módon leromlott. Az amerikai flotta egyre közelebb nyomult a japán szigetekhez. A japán repülőgép-hordozók súlyos veszteségeket szenvedtek, a tapasztalt pilóták száma megfogyatkozott, a gyárak nem tudtak lépést tartani az Egyesült Államok termelésével, és az üzemanyaghiány is egyre égetőbbé vált.
A hagyományos támadások egyre kevesebb eredményt hoztak. A tengeralattjáróknak egyre nehezebb volt megközelíteniük az amerikai hajókat: a konvojok védelme megerősödött, hatékonyabb radarok, járőrrepülőgépek és tengeralattjáró-elhárító hajók jelentek meg. A légierő szintén komoly veszteségeket szenvedett még azelőtt, hogy elérte volna a célt.
Ebben a helyzetben a japán tisztek egy része úgy döntött: ha a hagyományos torpedó célt téveszthet, akkor embernek kell vezetnie. Így született meg a Kaiten ötlete – egy olyan torpedóé, amelyet pilóta irányított, és amelyből nem volt visszaút.
Kik találták fel a pilóta vezette torpedót?
A Kaiten projekt a japán haditengerészet két fiatal tisztjéhez, Hiroshi Kurokihoz és Sekio Nishinához kötődik. Mindketten a tengeralattjáró-erőknél szolgáltak, és pontosan átlátták a hagyományos torpedók, valamint a kisméretű tengeralattjárók gyenge pontjait.
Az ötlet nem azonnal kész formájában született meg. A tisztek eleinte egy pontosabb, tengeralattjáróról indítható fegyverben gondolkodtak. Kiindulási alapként a híres japán Type 93 oxigéntorpedó szolgált, amelyet a szövetségesek Long Lance, azaz „Hosszú dárda” néven ismertek. Ez egy nagy hatótávolságú és rendkívül erős torpedó volt. Kuroki és Nishina azt javasolták, hogy egészítsék ki egy ember számára kialakított fülkével: üléssel, periszkóppal és kezelőszervekkel.
A parancsnokság kezdetben óvatosan fogadta az elképzelést. Még Japánban sem akartak azonnal hivatalosan rendszeresíteni egy olyan fegyvert, amely kifejezetten a pilóta halálára épült. A korai változatoknál még számoltak azzal a lehetőséggel, hogy a kezelő a támadás után elhagyhatja a szerkezetet. A gyakorlatban azonban ez szinte semmit sem változtatott a helyzeten: éles körülmények között a pilóta egy hatalmas robbanótöltettel felszerelt torpedó belsejében tartózkodott, és egyenesen a hajónak hajtott.
1944 februárjában a terv megkapta a jóváhagyást, és megkezdődött a gyártás. Később a Belső-tengeren fekvő Otsushima szigetén létrehozták a Kaiten pilótáinak kiképzőbázisát. Ott a fiatal tengerészeket megtanították a torpedó irányítására, a periszkópos tájékozódásra, az irány tartására és a célra tartásra.
Hogyan épült fel a Kaiten?
A fő sorozatgyártott változat a Kaiten Type 1 nevet viselte. Lényegében egy alaposan átalakított Type 93 torpedó volt.
A mérnökök megnövelték a törzset, helyet alakítottak ki a pilótának, műszereket, kézi vezérlést, periszkópot, levegőellátó rendszert és robbantószerkezetet építettek be. Az orr-részben egy hatalmas robbanótöltet kapott helyet.
A méretei tekintélyesek voltak:
- hosszúság – mintegy 14,75 méter;
- átmérő – körülbelül 1 méter;
- tömeg – nagyjából 8,3 tonna;
- töltet – megközelítőleg 1,55 tonna robbanóanyag;
- maximális sebesség – körülbelül 56 km/h, azaz mintegy 30 csomó.
Ez nem egy apró szabotázscsónak volt. A Kaiten nehézfegyvernek számított. Ha egy ilyen torpedó eltalált egy hajót, a robbanás képes volt felszakítani a hajótestet, különösen egy tartályhajó, szállítóhajó vagy kísérőhajó esetében.
A robbanótöltet ereje azonban nem oldotta meg a fő problémát: a célpontot előbb el is kellett érni.
Hogyan ült a pilóta a torpedó belsejében?
A kabin rendkívül szűkös volt. A pilóta a fémtörzs belsejében ült műszerek, karok, csövek és palackok között. Normális kilátás nem létezett: kintről csak egy apró periszkópon keresztül lehetett képet kapni.
A pilótának folyamatosan figyelnie kellett az irányt, a mélységet, a sebességet, a hajtómű működését és a célpont helyzetét. Fel kellett engednie a periszkópot, gyorsan felmérnie a szituációt, majd újra lemerülnie. Ha túl sokáig tartotta kint a periszkópot, észrevehették a torpedót. Ha nem emelte fel időben, könnyen szem elől téveszthette a célt.
Odabent fülledt, zajos és szűk volt. A levegőt vegyi úton tisztították. Bármilyen apró hiba végzetes lehetett még a tényleges támadás előtt: a torpedó túlságosan mélyre merülhetett, a felszínre bukkanhatott, eltéveszthette az irányt, akadálynak ütközhetett, vagy egyszerűen meghibásodhatott.
A harci Kaiten érintőgyújtóval és kézi indítású robbantószerkezettel is rendelkezett. Ha a támadás meghiúsult, a pilóta maga is felrobbanthatta a fegyvert.
Itt fontos elkerülni a romantizálást. Ez nem valamiféle magasztos „szamurájtechnika” volt, hanem egy zárt fémtörzs, amelybe beleültettek egy fiatal embert, majd másfél tonna robbanóanyaggal együtt egy ellenséges hajó felé indították.
Hogyan képezték ki a pilótákat?
A Kaiten pilótái főként fiatal tengerészek és kadétok közül kerültek ki; sokan alig múltak húszévesek. Megtanították őket arra, hogyan vezessék a torpedót a műszerek alapján, tartsák a kívánt mélységet, tájékozódjanak a periszkópon keresztül, és hogyan hajtsanak végre gyakorló indításokat.
Ez azonban nem hagyományos katonai szakkiképzés volt. Ezekből a fiatalokból gyakorlatilag fanatikusokat faragtak. Azt sulykolták beléjük, hogy a támadás közbeni halál nem tragédia, hanem a császár és a haza iránti kötelesség. A jelöltnek nem csupán a technikát kellett elsajátítania, hanem előre el kellett fogadnia a gondolatot, hogy számára gyakorlatilag nincs visszaút.
Maga a felkészülés is roppant veszélyes volt. Éles robbanótöltet nélkül a Kaiten akkor is egy nehéz és nagy sebességű szerkezet maradt. A gyakorlatok során rendszeresen történtek balesetek, ütközések és vezérlési meghibásodások. A projekt egyik megalkotója, Hiroshi Kuroki maga is egy tesztelés során vesztette életét 1944 szeptemberében: torpedója orral fúródott az öböl fenekébe, a kormányszerkezet pedig beszorult. Halála később a Kaiten belső legendájának részévé vált. Sekio Nishina, az ötlet másik kidolgozója, az első éles bevetésre indult el, és egy elterjedt beszámoló szerint magával vitte Kuroki hamvait.
A pilóták búcsúleveleket írtak, amelyekben a kötelességről, a családról, a császárról és a halálra való felkészültségről szóltak. E szavak mögött azonban nem propagandaplakátok hősei álltak, hanem nagyon fiatal emberek, akiket a rendszer fanatikus önfeláldozásba hajszolt egy torpedó belsejében.
Hogyan juttatták el a Kaitent a célponthoz?
A Kaitenek fő hordozói tengeralattjárók voltak. A torpedókat kívülre rögzítették, a tengeralattjáró fedélzetére. A búvárhajók típusuktól és átalakításuktól függően általában kettő, négy vagy hat Kaitent hordoztak.
Amikor a hordozó tengeralattjáró elérte a támadási körzetet, a pilóta egy különleges nyíláson keresztül szállt át a torpedóba. Az előkészületek után a Kaitent leoldották, beindították a motorját, és a szerkezet elindult a célpont felé.
Ez egyszerűen hangzik, a valóságban azonban rendkívül bonyolult feladat volt. A tengeralattjárónak meg kellett közelítenie egy erősen védett bázist, konvojt vagy horgonyzóhelyet, miközben az amerikaiak ekkor már radarokkal, szonárokkal, járőrgépekkel, kísérőhajókkal és komoly tengeralattjáró-elhárítási tapasztalattal rendelkeztek.
A Kaiteneket szállító búvárhajó szinte akkora kockázatot vállalt, mint maguk a pilóták: ha felfedezték a tengeralattjárót, az az összes rászerelt torpedóval és a teljes legénységgel együtt odaveszhetett.
Gyakoriak voltak a műszaki hibák is: a Kaiten beszorulhatott a rögzítéseknél, beázhatott, előfordulhatott, hogy a hajtóműve nem indult be, elveszíthette az irányítást, vagy teljesen rossz irányba tévedhetett.
Az első éles bevetés: Ulithi, 1944 novembere
A Kaitenek első nagyszabású bevetését 1944. november 20-án hajtották végre az Ulithi-atollnál található amerikai horgonyzóhely ellen. Ez az Egyesült Államok flottájának kulcsfontosságú bázisa volt a Csendes-óceán nyugati részén, ahol hadihajók, tartályhajók, csapatszállítók és ellátóhajók állomásoztak.
A támadásban Kaitenekkel felszerelt japán tengeralattjárók vettek részt. A legismertebb eredmény az USS Mississinewa nevű amerikai flottatartályhajó elsüllyesztése lett. A robbanás a reggeli órákban következett be; a hajó lángba borult, majd később elsüllyedt, 63 amerikai tengerész halálát okozva.
A japán parancsnokság számára ez a siker bizonyítéknak tűnt arra, hogy az új fegyver működik. Ám már ennél az akciónál megmutatkozott egy komoly probléma: a japánok alaposan eltúlozták az elért eredményt. A robbanások és tüzek láttán úgy ítélték meg, hogy több nagy hadihajót is elsüllyesztettek, miközben a valóságban egyetlen tartályhajó semmisült meg.
A későbbiekben ez többször is megismétlődött. A hordozó tengeralattjáró sokszor nem láthatta a pontos végkifejletet; a legénység csupán egy robbanást hallott, és ebből könnyen arra következtetett, hogy a célpont megsemmisült. A háborús körülmények és a propaganda hatására az ilyen észlelések gyorsan óriási győzelmi jelentésekké formálódtak.
Hány Kaiten készült, hányat indítottak, és mit süllyesztettek el?
A Kaitenre vonatkozó számadatokat óvatosan kell kezelni, mivel a japán és az amerikai becslések jelentősen eltérnek egymástól. A japán jelentések gyakran sikeresnek könyveltek el olyan akciókat is, ahol csupán robbanás hangját észlelték, anélkül hogy a tényleges találatot megerősítették volna.
A legszélesebb körben elfogadott adatok szerint körülbelül 330 darab Kaiten Type 1 készült. A bevetések során több mint 100 ilyen torpedót szántak indításra, ám korántsem mindegyiket tudták ténylegesen elindítani: egy részük meghibásodott, mások beragadtak a tartókonzolokba, vagy a hordozó tengeralattjáróval együtt odavesztek.
Bizonyíthatóan a Kaitenek három amerikai hajót süllyesztettek el.
Emellett a Kaitenek több hajót is megrongáltak. Például 1945. január 12-én az Ulithi elleni támadás során megsérült az USS Mazama lőszerszállító hajó, és 8 ember vesztette életét. Ugyanezen a napon elsüllyedt az LCI(L)-600 partraszálló egység is.
A Kaiten-támadások amerikai veszteségeit összességében körülbelül 187 főre becsülik. A japán veszteségek jóval súlyosabbak voltak: az elterjedt adatok szerint 106 Kaiten-pilóta halt meg (beleértve a kiképzés közben elesetteket is), valamint 846 tengerész veszett oda azon a nyolc hordozó tengeralattjárón, amelyeket a Kaiten-akciók során semmisítettek meg.
Ezek a számok világosan szemléltetik a mérleget: a Kaiten képes volt súlyos csapást mérni, amennyiben sikerült eljutnia a célpontig.
Miért nem vált a Kaiten döntő fegyverré?
Papíron az ötlet meggyőzőnek tűnt. A hagyományos torpedó az előre beállított pályán halad, és célt téveszthet. A benne ülő ember viszont láthatja a célt, korrigálhatja az irányt, és növelheti a találat esélyét.
A tengeren azonban minden sokkal bonyolultabbnak bizonyult. Először is a pilóta látótere rendkívül korlátozott volt. Az apró periszkóp nem adott teljes képet, a víz alatt pedig roppant nehéz volt felmérni a távolságot, a hajó sebességét és a támadási szöget.
Másodszor a célpont folyamatosan manőverezhetett. Körülötte rombolók, őrhajók, repülőgépek és szonárok pásztázhatták a vizet. A pilóta nem sima víztükrön haladt egy mozdulatlan céltábla felé, hanem egy olyan zónába, ahol minden erővel a felderítésére és megsemmisítésére törekedtek.
Harmadszor a technika gyakran cserbenhagyta a kezelőket. A Kaiten gondokkal küzdött a vízhatlanság, az irányíthatóság, az indítás és a tengeralattjárón lévő rögzítés terén egyaránt. Az oxigénhajtómű kiváló menetteljesítményt nyújtott, de rendkívül óvatos kezelést követelt meg.
Negyedszer pedig még egy sikeres akció sem tudta megváltoztatni a háború általános kimenetelét. Egy tartályhajó vagy egy kísérőhajó elsüllyesztése érzékeny veszteséget jelentett ugyan, de az Egyesült Államok gyorsabban épített új hajókat, mint ahogyan Japán kiképezhette a pilótákat, megépíthette a tengeralattjárókat és a torpedókat.
A fő probléma stratégiai jellegű volt: a Kaiten emberéletek feláldozásával próbálta pótolni a technikai és ipari lemaradást. Ez azonban képtelen volt megállítani az amerikai előrenyomulást.
Miért folytatta Japán az ilyen támadások alkalmazását?
A háború végéhez közeledve a japán parancsnokság bármilyen eszközt megragadott, hogy veszteségeket okozzon a szövetségeseknek. Bevetettek öngyilkos repülőgépeket, robbanó motorcsónakokat, kisméretű tengeralattjárókat, ember vezette torpedókat és egyéb különleges támadóeszközöket.
A Kaiten pontosan illeszkedett ebbe a logikába. Azt ígérte, hogy a pilóta elszántságát magának a fegyvernek a részeként hasznosítja. Ahol hiány mutatkozott üzemanyagból, hajókból, radarokból és tapasztalt személyzetből, ott arra az emberre építettek, aki nem tér le az útról.
Ez a logika azonban könyörtelen volt. Egy kiképzett fiatal tengerészt a gépezet egyszer használatos alkatrészévé degradált. Ahelyett, hogy megóvta volna a szakembereket, a rendszer szinte a visszatérés legcsekélyebb esélye nélkül küldte őket bevetésre.
Japán 1945. augusztusi kapitulációja megállította a program további fejlesztését. A japán anyaszigetek védelmére, ahol szintén tervezték a Kaitenek bevetését, végül már nem került sor.
Mi maradt fenn a Kaiten után
A háború után a legtöbb Kaitent megsemmisítették vagy szétszerelték. Néhány példány múzeumokban maradt fenn. Japánban, Otsushima szigetén működik a Kaiten Emlékmúzeum, amely a kiképzőbázis történetét, a pilótákat, leveleiket, fényképeiket és magát a programot mutatja be.
A Kaitent olyan fegyverként alkották meg, amelynek meg kellett volna fordítania a háború menetét. A valóságban inkább annak a szimbólumává vált, milyen messzire képes elmenni egy állam, amikor a vereség már elkerülhetetlen, de beismerni még képtelen.
