Különösnek tűnhet a kép: egy fából készült vitorlás hetekig vagy hónapokig járja a tengert, a friss élelem rég elfogyott, a legénység kétszersültön és sózott húson él, miközben körülöttük több ezer kilométernyi víz húzódik. Miért nem dobtak be egyszerűen egy horgot, hogy friss halat fogjanak?
A tengerészek a valóságban igenis fogtak halat. James Cook utazásáról szóló feljegyzések szerint például az Endeavour legénysége a tengeren halászott és madarakat ejtett el. A brit haditengerészet történetében szintén találunk feljegyzéseket halászfelszerelések használatáról.
Ám az alkalmi horgászatot megbízható élelmezési forrássá alakítani több tucat, vagy akár több száz ember számára egészen más feladat volt.
A nyílt óceán nem egy hatalmas halastó
A legkézenfekvőbb tévedés azt hinni, hogy minden hajó alatt folyamatosan hatalmas halrajok úszkálnak.
A halállomány rendkívül egyenetlenül oszlik el az óceánban. Különösen a part menti területek, a kontinentális talapzatok és a tápanyagban gazdag feláramlási zónák termékenyek. A nyílt óceánon a hajó hosszú ideig haladhatott úgy, hogy nem találkozott megfelelően nagy halrajjal.
Még ha egy matróz ki is fogott néhány halat, a népes legénység szempontjából ez szinte semmit sem változtatott a helyzeten.
Egy vitorlást ráadásul nem lehetett csak úgy megállítani. Ha a szél kedvező irányba fújt, a kapitánynak nem érte meg órákat vesztegetni egy teljesen bizonytalan fogás kedvéért. A tengerészek persze használhatták a halászfelszerelést, amikor lehetőség adódott rá, ám a hajó élelmezési rendszerét lehetetlen volt ilyen véletlenekre alapozni.
A friss fogás mégis nagy értéknek számított. Vannak feljegyzések arról, hogy a brit haditengerészetnél a kifogott halat elsősorban a legénység beteg tagjainak adhatták oda.
Ezért olyan élelmet raktak a hajóra, amely garantáltan kibírja az utat
A tengerjárók fő problémáját nem is annyira az élelem hiánya jelentette, mint inkább annak tartósítása.
Hűtőszekrények nem léteztek. Ezért a hosszú út előtt a raktérbe olyan élelmiszereket pakoltak, amelyek hónapokig elálltak: hajókétszersültet, sózott marha- és sertéshúst, szárított hüvelyeseket, sajtot és sózott halat. A brit flottában pontosan ezek képezték az étrend alapját.
A francia flotta is hasonlóan járt el. Sőt, a 17. századi tengerészeti előírások részletesen meghatározták a hús, a hal és a hüvelyesek fejadagját. Az 1689-es francia tengerészeti szabályzat szerint még külön „halas” étkezéseket is előírtak – de itt előre eltett tőkehalról volt szó, nem pedig arról a reményről, hogy a fedélzetről majd kifogják az ebédet.
Időnként élő állatokat is vittek a hajókra. Ezek lehettek tyúkok, birkák vagy szarvasmarhák, amelyeket fokozatosan vágtak le friss hús gyanánt.
Amikor pedig kikötőbe értek, igyekeztek friss élelmiszerekkel feltölteni a készleteket. Cook expedíciója során például banán, kókuszdió, hal, puhatestűek, teknősök és egyéb élelmiszerek kerültek a fedélzetre.
Az a magyarázat viszont, miszerint „a hal kiszáradást okoz”, meglehetősen kétséges
Néha egy még hatásosabbnak tűnő elmélettel is találkozni: eszerint a tengerészek azért kerülték a halat, mert a fehérjedús táplálék megemésztéséhez rengeteg édesvízre van szükség, így az ember gyorsabban szomjan halna.
Ez azonban erős túlzás.
A magas fehérjebevitel valóban több karbamid képződésével jár, és némileg megnövelheti a szervezet folyadékigényét. Egy tudományos áttekintés azonban rámutat, hogy az az állítás, miszerint a fehérjedús étrend önmagában kiszáradást okozna egy egészséges embernél, nincs meggyőzően alátámasztva.
Ezért az éhező tengerész számára a friss hal nem veszélyt jelentett, hanem értékes kiegészítést az étrendben.
A probléma ennél sokkal prózaibb volt: nem lehetett garantáltan kifogni pontosan akkor, amikor szükség lett volna rá.
A hajó több száz kilogramm kétszersültet és hordónyi sózott húst szállíthatott, így pontosan lehetett tudni, mennyi élelem maradt a következő kikötőig. Arra viszont a kapitány nem számíthatott, hogy másnap a hajó mellett feltétlenül felbukkan egy megfelelő halraj.
A múlt tengerészei tehát valóban horgásztak, ha adódott rá alkalom, de a zsákmányra csupán kellemes kiegészítésként tekintettek. A túlélés alapját továbbra is az jelentette, ami a raktérben pihent, és kibírta a hónapokig tartó hajózást.
