A poulaine talán az emberiség történetének legextravagánsabb és legrejtélyesebb cipődivatja. Története a lovagi szimbolika, a társadalmi versengés, a szexuális utalások és az anatómiai szenvedés szintézise.
Egyes ruhadarabokat kifejezetten kényelmetlenre tervezték, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen: viselője nem fizikai munkára született. A poulaine esetében azonban a helyzet ennél sokkal összetettebb és érdekesebb.
A közhiedelemmel ellentétben a hosszú orrú cipők divatja nem puszta szórakozásból született. Az angol elnevezés, a crakows (krakkói), közvetlenül utal a földrajzi eredetre. A viselettörténészek, köztük Herbert Norris a Medieval Costume and Fashion című alapművében, a poulaine megjelenését II. Richárd angol király és Anna cseh királyné 1382-es házasságához kötik. A hercegnő Kelet-Európából (a lengyel fővároson, Krakkón keresztül) érkező kísérete ilyen különös, felhajló orrú lábbelikben pompázott. A gyökerek azonban még mélyebbre, a 12. századig nyúlnak vissza, amikor Lengyelországban már találkoztak hasonló, de szerényebb, úgynevezett skorpiófarkú lábbelikkel, amelyeket a szász nemességgel hoztak összefüggésbe.
A keresztes hadjáratok iránt nosztalgiát érző európaiak gyorsan igazi divathullámmá változtatták ezt a sajátosságot. A keleti papucsokra emlékeztető hegyes orrú cipőket az egzotikum és a harci vitézség jelképeként értelmezték. Ahogy Cameron Kippen középkorkutató megjegyzi, az eredetileg kissé hegyes orr gyorsan mutálódott, és önálló művészeti tárggyá vált.
A poulaine nem csupán egy hosszú cipő, hanem egy bonyolult mérnöki konstrukció. A modern lábbelikkel ellentétben, ahol a merevséget boltozattámaszokkal érik el, a középkori cipészek a tömés elvét alkalmazták. A hosszú, gyakran üreges orrot mohával, gyapjúval vagy lószőrrel tömték ki, hogy megőrizze a ragadozó madár karmára emlékeztető formáját. Éppen ezért nevezték poulaine-nek is (az ófrancia poulain, azaz lengyel szóból, amely azonban hangzásában a poule, azaz tyúk szóra is utalt, a madárcsőrre célozva).
Az orr-rész formájának megőrzéséhez átlátszóra főzött bőrt, sőt bálnacsontot is használtak – a modern műanyag merevítők elődjét. Magát a cipőt drága anyagokból, vékony cordovai bőrből, bársonyból készítették, és selyemmel hímezték. A vékony és lapos talp több réteg marhabőrből készült, ami a macskaköves utcákon igazi kihívássá tette a járást.
Az igazi dráma azonban a fizika és a kényelem határán zajlott. Harminc centiméternél hosszabb orr esetén a járás segédeszközök nélkül lehetetlenné vált. Két kiegészítő lépett színre: egy nemesfémből készült lánc, amelyet az orr hegyétől a térd alatti harisnyakötőhöz rögzítettek, valamint a patten, azaz a fapapucsszerű talp, amelyet szíjakkal erősítettek a cipőhöz, hogy a drága anyag ne húzódjon a sárban.
A 14–15. századi ember számára a poulaine formája jelentéssel bírt. A kutatók, többek között Ordericus Vitalis bencés szerzetes krónikáját elemezve, megjegyzik, hogy a társadalom a cipő hosszú orrát egyértelmű fallikus szimbólumként és a hipermaszkulinitás jeleként érzékelte. Az ívelt forma a viselő termékenységét és agresszív energiáját hirdette. Ez a „fiatalos vadság” megnyilvánulása volt, az illetlenség határán.
Sőt, a poulaine a fényűzés elleni törvények fő csataterévé vált. A hatalom igyekezett rendet tenni a társadalmi hierarchiában, amelyet a meggazdagodott polgárok kezdtek elmosni. A cipő hossza így jogilag rögzített státuszjelzővé vált.
Egy közember nem merészelt fél lábnál (körülbelül 15 cm) hosszabb orrú cipőt rendelni. A lovagokat egy láb vagy annál hosszabb orr illette meg. A grófok és hercegek megengedhették maguknak a két-három láb hosszú orrú lábbeliket, amelyek a földön vonszolódtak, orrukat pedig láncokkal a derékszíjukhoz rögzítették.
Így az utcai séta néma párbeszéddé vált: „Annyira gazdag vagyok, hogy a cipőm akadályoz a járásban, ami azt jelenti, hogy a fizikai munka távol áll tőlem.”
A poulaine korszaka, amely csaknem egy évszázadig (a 14. század közepétől a 15. század végéig) tartott, szinte egyik napról a másikra ért véget. A viselettörténészek munkáiban megjelenő klasszikus elmélet a hanyatlást tragikus eseményekhez köti. A divat csúcsa egybeesett a fekete halál járványával. A prédikátorok dühöngtek: a különös lábbelit Isten haragja okának nyilvánították. Azt mondták, hogy a hosszú orrú cipőt viselő emberek nem tudnak letérdelni imádkozni, tehát az ördög cinkosai.
A történetnek a politika vetett véget. Az 1460-as években a pápa kiátkozta a poulaine-t, és Merész Károly burgundi herceg, a korszak egyik legfőbb divatdiktátora, hirtelen stílust váltott. A katonai reformok és a funkcionális szemlélet hatására bevezette a széles, tompa, „bikaorrú” cipőket, az úgynevezett medvetalpat. A szimbolika egyértelmű volt: a tekergőző, infantilis hivalkodást felváltotta a stabil, nehézkes, érett sziluett.
A Museum of London régészei hatalmas mennyiségben találnak kidobott poulaine-eket a 15. század végi rétegekben. A divatot ugyanolyan határozottan dobták a szemétre, amilyen hevesen imádták. Az elegáns, nyugtalan „ördögkarom” átadta helyét a brutális „patának”, és vele együtt távozott az udvari hivalkodó semmittevés egész korszaka.
A poulaine nem csupán kuriózumként vagy kényelmetlen lábbeliként maradt meg a történelemben. Ez egy tükör, amelyben a késő középkor félelmei, vágyai és hierarchiái tükröződnek.
